Az őz némán állt az erdő halált hozó csöndjében. A fák között húzódott meg, épp a szélén, ahonnan belátta fényekben áradó várost. Évek óta nem járt itt. A város nem változott semmit azóta, ugyanaz a fojtogató élet és nyüzsgés áradt belőle, mint ami elől oly készségesen elmenekült. Ő viszont teljesen megváltozott. Ragadozó lett belőle, magányos farkas, kegyetlen gyilkos. Átvillant az agyán, hogy egy napon talán visszatérhetne a betonrengetegbe, de előbb halna meg, mint, hogy még egy napot raboskodjon. És ő egy örök túlélő, aki mindig kijátssza a halált.

Évek óta nem tudott semmit egykori társáról. Amint végigbandukolt a sötét ösvényen, halált hozó léptekkel, ismét látta maga előtt az első találkozást a fenevaddal - azt a végzetest, amikor halott tigrisek és apró hiénák között megpillantotta azt a lényt, aki életet adott neki. Azóta sok minden történt, a kavicsos út elhalványodott emlékezetükben. Az őz mindenre emlékezett, mindent, amit együtt éltek meg, minden gyilkosságot, minden ölelést, minden zúzmarás éjszakát, mit együtt töltöttek - egy pillanatra sem felejtette el. Minden nap minden órájában ott motoszkált két szomorú barna szeme mögött, és ez tartotta életben. Tudta, hogy soha többé nem fogja megpillantani élete szerelmének tűzben égő szemeit, tudta, hogy soha többé nem érezheti részegítő illatát a testén, ezért nap, mint nap újraélte emlékei között. 

Pontosan emlékszik a napra, amikor elhagyta őt. Egy napsütéses hűvös áprilisi nap volt. A fenevad röviden tudatta vele: elhagylak, nem kellesz. Felállt, szárnyat bontott és elrepült messze, a hegyek fölé, a tengeren túlra. Nem nézett vissza, szeme se rebbent, és az őz abban a pillanatban megértette, hogy soha nem kellett neki igazán, csak pusztán nem akart egyedül lenni. Szavak nélkül is rájött: ő csak egy eszköz volt, egy kellék, egy díszlet a fenevad életének színpadán; megértette, hogy nincs értelme reménykedni, keresni, kutatni őt, utána eredni - társa ezúttal örökre elment, itt hagyta a halálszagú sötét erdőben, egyedül van. Ó, pedig átrohanna minden mezőt, megmászna minden hegyet, átúszna minden tengert, önmagát is feladná, ha társával lehetne!

Hat év telt el azóta. A magány nem szűnt. Az emlék sem. Itt hagyta ugyan az erdőt, minden vágyával, tervével együtt, itt hagyta a kavicsos út álmát, itt hagyta titkos, szennyes életét. Tovább kellett vándorolnia, hogy élni tudjon a teherrel, ami alatt itt összeroppant volna. De most mégis visszajött, egy utolsó alkalomra. Álmában hallotta a fenevad hangját, amint hívogatja - látni szeretné, visszajött hozzá. És amint állt a halált hozó szélben az erdő peremén, a fák között egyszer megpillantotta a tűzben égő szempárt. Egyenesen rá nézett. Ugyanolyan hatalmas, félelmetes és örök volt, mint amikor utoljára látta. És ugyanúgy szerette még mindig! A fenevad nesztelen léptekkel kezdett közeledni felé, egész közel lépett, fejét lehajtva a parányi test fölött. Orrát az őz forrón lüktető ütőeréhez nyomta, és mélyen beszívta illatát. Egymás szemébe néztek, egyszer utoljára, és szavak nélkül is megértették, hogy most van itt a vég - útjaik szétváltak, és visszafordulni már nem lehet, bármennyire is szeretnék. A kavicsos utat belepte az avar, sosem találhatják meg. 

Orruk összeért, és lelkük egy kis darabját elcserélték. Aztán az őz megfordult, és visszabandukolt a fák közé. Még egyszer hátranézett, látta, amint a fenevad kitárja angyalszárnyait és elrepül örökre a hegyek fölé, a tengeren túlra, majd csatlakozott új társához, egy karcsú gímszarvashoz, és elindultak együtt a mezők felé, hátrahagyva minden titkot és fájdalmat.

Hőség. Zöld fű. Egy meztelen felsőtest hanyagul sört szürcsölget. Narancs varrás egy kopott nadrágon. Ittas éjszaka a sürgősségi osztályon. Éhes csók a magasban a táncparkett közepén. Forralt bor ízű korcsolyapálya. Fagyos éjszakák a szivarszagú kocsmákban. Anyajegyek. Forró test. Kis szoba. Sötét szenvedély. Szivarszag és olcsó bor. Álmok. Idegen nyelv. Tengerpart és esti séta a hídon. Egy kis ház cseresznyefával és hintaággyal. Ködös erdő és repülők hangja.

Azt mondják, senki sem tudja mikor kezdődik el. De én tudtam. Pontosan éreztem, mikor először belenéztem a sötét és üres szemeidbe, tudtam, hogy ez az a pillanat amikor az első rossz lépés bekövetkezett. Akkor csúszott el az első kodon, akkor jött létre az első hibás gén, az első mérges sejt. Akkor kezdődött el minden.Egyikünk sem tudta még, hogy mit teszünk egymással. Nem is gyanítottuk, mekkora betegség lesz ebből. De éreztük, hogy valami megváltozott és már nem lehet visszaforditani.

Sok hónap kellett elteljen, míg megkaptam a diagnózist. Végig éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de nem voltak tünetek. A mérges sejtek pedig csendben nőttek bennem, minden alkalommal, mikor rád néztem, mikor éreztem a forró leheleted a hátamon, mikor belém temetted magad, mikor csak megtűrtél magad mellett, mint egy nyűgöt – én végtelenül boldog voltam, de minden perc boldogságból egy újabb sejt osztódott.

Sokáig tagadtam, nem is akartam tudni róla, hogy ott van. Éltem vele együtt, reméltem, hogy egy napon megáll és elhal. Aztán kezdtek felbukkanni a tünetek. Kezdett fájni néha. De te tökéletesen tudtad csillapítani a fájdalmat, még a gondolatod is. Ezért mikor nehezebb időszak jött, hozzád menekültem és máris olyan volt, mintha teljesen egészséges lennék. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy nagyon beteg vagyok. Te próbáltál leszoktatni magadról, de már késő volt. És én ezt jól tudtam. De nem engedhettem el az egyetlen drogot, aki segített rajtam – pedig minden kanál orvosság csak rontott az állapotomon.

Végül rászántad magad a nagy lépésre és végleg elmentél. Azt mondtad, hogy kellett ez, hogy jobban legyek, s meglátom, majd javulni fog az állapotom. Elhittem neked. Kezdtem terápiára járni. Még néha kértem együegy kiskanállal belőled, mikor nagyon nehéz volt elviselni a sok mellékhatást. De éreztem, hogy javulok. A daganat megállt a növekedésben. Még mindig nyomott, élősködött rajtam, de már nem nőtt.

Azt hittük mindketten, hogy kigyógyultam, és te újra akartál látni. Talán ez volt a végzetes lépés. Vagy a legelső. Hiszen abban a pillanatban, mikor megpillantottalak a londoni kávézóban, a daganat ismét életre kelt, lüktetni kezdett és tudtam, hogy ebből csak egy irányú út vezet ki. Hiába volt minden műtét, minden terápia, az utolsó stádiumban voltam. De nem adtam fel, halálom napjáig küzdöttem. Te már nem hatottál ellene, és lassan elfogytál. A terápiákról lemondtam. Az alternatív gyógymód sem segített többé. Csak vártam. Vártam a halálom napját.

Erős nő vagyok. Évekig élhettem volna a daganattal a lelkemen, utolsó stádiumban is. De a mai nap elhozta a végzetes szövődményt. A mai nap meghaltam. Holnaptól már csak egy lélektelen test fog lenni helyettem, egy váz, amit belül már nem tart össze semmi. A kór győzött felettem. Megadtam magam neki. A lelkem leállt.

A mai nap megtudtam, hogy a te lelked is rákos.

A két vándor hónapok óta együtt vándorolt a pusztaságban. Akarva akaratlan összeszoktak, védték és óvták egymást minden percben. Éjszakánként egymás vállára hajtották fejüket, bundájuk egybeolvadt, így nem is lehetett elválasztani a két szunnyadó testet. Nem hagyták el egymást, kivéve azokat a sötét álmatlan éjszakákat, amikor a fenevad vadászútra indult, az őz pedig némán és türelmesen várta társát, távolba révedező barna szemeivel. Keveset szóltak, keveset néztek egymás szemébe – de megértették egymást szavak nélkül is. És ez így volt jó.

Egy hasonló közömbös napon történt az eset, ami ismét heget vert a két vándor szívébe. Némán baktattak egymás mellett, mindketten gondolataikba süllyedve, amikor meglátták a fenyőfát. Kicsike volt és öreg – csaknem egy évszázada állt az ösvény mellett. De a fenevad megállt és döbbenten pillantott rá: felismerte a helyet, ahol kis gombolyagként először látta meg a csillagos eget, ahol éles csiszolatlan karmai először mélyedtek bele az eleven húsba, ahol vette az első lélegzetét elátkozott életének. Ott állt előtte a fenyőfa, ahol világra jött. Törzsét mély hegek borították, erős karmok nyomai, melyek elmélyültek a hosszú évek során. Meg volt görnyedve, mint egy anyóka, aki nem bírta már vállán cipelni élete nehéz terhét. És az ágai holtan, kiszáradtan kókadtak körülötte. A fa halott volt.

Az őz ránézett a fenevadra. Szemében mély fájdalom tüze kapott lángra. Látta, ahogy szemei mögött a lelkében régi sebei kínzó lassúsággal szakadnak fel, és belőlük a néma fájdalom fekete vére kezd csordulni. Megérintette társát. A fenevad rápillantott rezzenéstelen arcával, majd lassan lépkedni kezdett a halott fenyőfa felé. Csendben körbejárta, utoljára az emlékezetébe véste, majd rátette gyilkos karmait. Iszonyatos erővel tépte ki gyökerestől a földből, megforgatta a feje fölött, majd összeroppantotta hatalmas kezeivel, apró darabokra törve. Eget rázóan üvölteni kezdett, szeméből véres könnyek hullottak, egész teste pokoli fájdalomtól rázkódott.

Az őz némán állt előtte. Nem érintette meg, nem sírt vele együtt, nem szólt egyetlen szót sem. De egész lényével átérezte társa kínzó gyászát. Csak nézte néma szemeivel, és lelke vele együtt tombolt fájdalmában. Először látta önmagán kívül, zokogva, először látta őt érezni. Bár rezzenéstelen volt arca, az életét is odaadta volna, ha segíthet társán. Azt kívánta, bárcsak ő viselhetné el a fájdalmát, bárcsak levehetné róla a gyász fekete terhét, bárcsak könnyíthetne a lelkén. Odaszaladt volna, egyenesen a gyilkos karmok közé, átölelte volna szorosan, és hagyta volna, hogy összeroppantsa a fenevad, hagyta volna, hogy a testével találjon vigasztalást, hogy a tarkójába zokogja ki bánatát. Ennek ellenére csak állt vele szemben mozdulatlanul és belenézett a fenevad vértől könnyes szemeibe.

Ebben a pillanatban, mikor a két vándor tekintete találkozott, és beleláttak egymás lelkébe, az őz rádöbbent a két titokra. A fenevad kitárta előtte önmagát, engedte őt megpillantani fájdalmának sötét bugyrait, levetette előtte a gyilkos páncélt – az őz előtt ott állt a csupasz érző lélek. És szerette őt. Szerette a megkeseredett gonoszt, aki előtte állt. Amióta először megálmodta őt, küzdött ellene, és most ráébredt arra, hogy hiába. Minden félelme ellenére most először hajlandó volt bevallani önmagának, hogy halálosan szereti, az éjfekete szemeit, a vérben ázott karmait, a halálszagú leheletét, amit a tarkóján érez éjszakánként. És szereti a meleg bundáját, a játékos füleit, és azt, ahogyan magához szorítja miközben vele álmodik. Némán állt előtte és minden porcikájával szerette őt.

Aztán megfordult és elkullogott egy csipkebokorhoz. Leheverészett a tövébe és várt. A fenevad nehézkes léptekkel közeledett hozzá, bizonytalanul. Odakuporodott melléje, átszorította hatalmas karjaival, és az alkonyat vörös ege alatt álomba szenderültek. Kavicsos útról álmodtak, és egy csemete cseresznyefáról.

A hajnal első sugarai megjelentek a láthatáron.  Felébredt a táj a nyár-éji álmából, az erdő mozgolódni kezdett. Madarak szónokolták ébresztő éneküket a bükkfák görcsös ágain, bogarak neszeltek a nedves fűben, egy nyúl már kimerészkedett a tisztás közepére. Az őz álmatlanul kuporgott egy csipkebokor tövében, bundáján ezüstös fénnyel tündököltek a harmat olvadó gyöngyei. Szemei a távoli hegyeken legeltek fénytelenül, mozdulatlanul. Ez már a harmadik éjszaka volt, amit egyedül virrasztott át. Ő még mindig nem jött vissza. De egyszer csak, a felkelő nap vakító fényében megjelent egy árnyék. Csak egy kis pont volt a távolban, alig észrevehető, szint egybeolvadt a hegyek sötétjével, de az őz szemei megteltek élettel, és békésen zárta őket álomra.

Amióta elindultak végeláthatatlan vándorútjukon, ez így ment. A fenevad sokszor napokig eltűnt, az őz pedig hűségesen várta. Sosem tudta, hogy hol van, mit tesz – de nem is akarta tudni. Mélyen belül megértette, hogy társának van egy része, ami élteti őt, egy sötét titok – és ő ezt sosem fogja látni. Nem volt kíváncsi rá, nem akart vele menni. Amikor a fenevad felnézett a holdra, tudta, hogy ismét itt az idő. Olyankor elindult az éjszaka közepén és pusztított mindent ami az útjába került. Fák recsegtek lábai alatt, csontok ropogtak fogai között, bundája átázott áldozatai vérétől. Az őz meghúzódott egy-egy árnyékban és csak akkor aludt el, mikor már nem hallotta a társát kísérő halálsikolyokat. Legtöbbször másnap éjszakára már visszatért, de akadt alkalom, amikor napokig, hetekig távol volt – az őz pedig éberen várta visszatértét.

A fenevad fáradtan és véresen érkezett. Az alkonyat szárnyain már repült egy újabb nyár-éji álom. Szótlanul leheveredett a csipkebokor tövébe és álomba szenderült. Az őz észrevette, hogy napról napra közelebb fekszik, és ő is mindig araszolt kicsit feléje. Néha lenyalogatta véres bundáját, mikor társa nem vette észre, néha ráhajtotta fejét a karmokra, amelyek annyi angyalt téptek szét. És álmodott vele együtt. Az álmaik mindig közösek voltak – együtt vadásztak, vagy egymásba olvadtak míg az őz énekelt, vagy a fenevad nyersen magáévá tette. Holdra szálltak egymás testén, gyerekként játszottak, szótlanul néztek egymás szemébe. És ez így volt jó. Egyik sem akart többet, sem kevesebbet, és lassan életük része lett ez a körforgás. Vándoroltak, megálltak, öltek és vártak, álmodtak és indultak tovább. A nap végén mindig egymásra találtak, a két vándor – az egyik, aki halálban fürdik, a másik, aki lemossa róla.

A hajnal első sugarai megjelentek a láthatáron. A csipkebokor aljában megmozdult két test. Mire felébredt az erdő, már csak kihűlt helyüket találta. Két árnyék mozgolódott a felkelő nap vakító fényében a kavicsos úton. Egyre zsugorodtak, egyre távolodtak, míg a két folt egybeolvadt és eltűnt a nyári láthatáron.

Szomorú csillámokat szórt az alkonyat a kihalt tájra. A sötét erdő lombjai gyásztáncukat járták az esti fényben. A zajos város körvonalai halványan tündököltek a messzeségben. Halálszagot hozott a szél. Az őz némán és magányosan baktatott a kavicsos úton. Már nem sietett, menekülő lépteit lágy dobbanásokra váltotta. Vissza se nézett a zajos betonrengeteg felé, amit elhagyott, hiszen álruhájával együtt a honvágyat is levetkőzte. Lassan araszolt előre az ismeretlen felé, már nem félt a veszélytől, ami a levegőben ólálkodott. Bátran beszippantotta a szabadság illatával együtt.

Az elsőt akkor pillantotta meg, amikor kiért az erdőből. Egy virágzó csipkerózsabokor aljában volt összekucorodva a róka, mintha csak aludna. Betakarózott a bozontos farkával, fejét a mancsain pihentette, arca békés volt. Csak a vörös bundája alatt elterülő sötét vértócsa árulkodott arról, hogy az őz patája a halál nyomaira lép.  Az őz combjaiban megfeszült a félelem ina, de nem állt meg. Üres tekintettel ballagott előre, és akár a zajos várost, a róka holttestét is maga mögött hagyta, anélkül, hogy visszanézett volna.  A következők egy hatalmas diófa alatt voltak. Egy egész család feküdt ott, távoli rokonai. Az apa legelöl, a család védelmezője. Az oldalát fakó sebek borították, hatalmas karmok nyomai. Egyik agancsa éktelenül meredezett ki a mellkasából. Saját szépsége áldozata lett – gondolta az őz, és maga is meglepődött a sötét gondolaton. A szarvas mögött a családja, egy kecses őzanya, és két gyermeke – mind lecsupaszítva. Az őz rezzenéstelen arccal elfordult és folytatta útját. Nem sokkal távolabb feküdt ősellenségük is, egy öreg farkas, távolba révedező üveges szemekkel, szürke bundája teljesen átázott – mellette.

 A vérszag szinte elviselhetetlen volt. Közel volt a fenevad, az őz érezte a jelenlétét. Érezte, hogy figyeli, csalogatja, és minden lépéssel, minden látomással egyre inkább feltárul előtte, hogy mi vár rá, ha továbbmegy. De nem állt meg, határozottan követte a kavicsos úton, és tudta, bármi is vár rá, jobb lesz, mint a pokol amiben fogva tartották éveken át. Annyiszor álmodta már fogsága magányos éjszakáin ezt a napot. Látta a házat a tisztáson, látta a véres utat ami odavezet. Látta a tetemeket is: döglött tigrisek lógtak a fákon, alattuk sovány hiénák, égnek meredező csontokkal. Csak őt nem látta, akit keres, a sötét lelket, aki a testére szomjazik.

A hold már magasan járt a fák fölött, amikor megpillantotta a fenevadat. Ott ólálkodott az erdő sötétjében, egy virágtakarón ülve. Figyelte a kecses őzet, amint az remegő inakkal lépdelt egyre közelebb hozzá. Mélyen egymás szemébe néztek, a törékeny lüktető élet, és a rá szomjazó halál, és közeledtek megállíthatatlanul, mintha egy láthatatlan erő lenne közöttük. A fenevad szájából halvány virágszirmok szóródtak szét a kavicsos útra, amint a halál csókjára nyitotta. Az őz szerelmes szemekkel nézett szembe a végzetével, és szótlanul várta, hogy lecsapjon. De a fenevad megállt, csupán arasznyira a bársonyos arctól. Az őz szájából vér csepegett.

A hajnal álmosan nyújtózott végig az erdei tájon. A napfény első sugarai szétszóródtak a gyászoló erdőn és még épp utolérték a két vándort, mielőtt eltűntek a messzeségben. A fenevad haladt elől, mögötte az őz – némán baktattak a kavicsos úton. Minden lépéssel közeledtek a házhoz, amiről álmodtak.

Héliosz szekerének rúdja épp feltűnt az ég alján amikor Daidalosz kiért a sziklák tetejére. A bíbor köpeny úgy áradt szét széles hátán, mint a hajnali ég vöröse a láthatáron, néha meg-meglibbent a meleg nyári szélben, mintha épp felfedni készülne sötét titkát, aztán visszafogottan simult ismét a művész ősi testére. A felbőszült tömeg összezárt ajkakkal és tágra nyílt szemekkel követte a mestert. Senki sem mert szólalni, csak várták, hogy mivel fogja ismét lenyűgözni az öreg zseni tudatlan elméjüket. Daidalosz felért a legmagasabb csúcsra, ami a szigeten volt. Lenézett az alatta morajló tengerre, de álmaihoz képest oly kicsinek és közelinek tűnt, hogy szívét szánalom öntötte el. Annyiszor elképzelte már útja végállomását, a magaslatot, az istenek lakhelyét, a világot, amelynek kapuját ő fogja először benyitni, hogy a földi élete csak egy halvány látomásnak tűnt, az emberek pedig parányi földhözragadt férgeknek, kikre nap mint nap rátapos a sors. Ő viszont nem hagyja magát eltiporni, megmutatja a földanyának, annak a gonosz mostohának, aki rabjává tette minden gyermekét, hogy képes kitörni átkozott gubójából, ő lesz az, aki új törvényeket ír és felviszi az istenek közé. Ekkor egyetlen mozdulattal eloldozta bíbor köpenyét, és a lepel hangtalan sikollyal hullott a porba, felfedve a titkot, ami minden szigetlakó kövesedett elméjébe hatalmas csattanással vésődött bele. Daidalosz búcsúszó nélkül megfordult, kitárta hófehér szárnyait és mohó léptekkel vetette bele magát a semmibe. Egy pillanatra elnyelte a mélység, majd csattogó lendülettel hasított fel a magasba, mindenki feje fölé, a csillogó viasz szikrákat szórt a nép szemébe. Látta a zöld réteket, a piciny kunyhókat, a műhelyt, ahol leélte életét, látta a kastélyt, amit épített, és a legmagasabb tornyában látta állni a királyt szomorú szemekkel, bölcsen, mint egy öreg félisten. Nem búcsúzott, nem bánta maga mögött hagyni az életet, tudta, hogy ami odafent vár rá, az sokkal jobb lesz. Szemét a végtelen messzeségre emelte, és elindult a nagy találkozásra. Egyre magasabbra szárnyalt, és egyre hatalmasabbnak érezte magát. Hófehér szárnyai dallamosan csattogtak mellette, és énekük röpítette a művészt olyan helyekre, ahol még senki se járt. Felért az istenek kapujába, már látta maga előtt száguldani Héliosz paripáit, látta amint a villámokat szóró főisten nászát ünnepli a csillagok anyjával. Olyan közel volt már, hogy érezte az isteni illatot, a hatalom mámorát, a halhatatlanságot, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy elvegye. De amint ezt megtette, meglátta az alatta sötétlő mélységet, és azt, amint a fehér tollait egyenként szippantja be. Ekkor vette észre az elviselhetetlen meleget, ami körülvette, érezte amint az olvadó viasz végigcsorog a hátán és legördül a semmibe az álmaival együtt. Tehetetlenül nézte, hogy lassan elfogynak a szárnyai, és hiába kapálózott, hiába kiáltott, az istenek nem hallották kétségbeesett hangját. Lassan az utolsó toll is lehullott és beleolvadt a semmibe. Ekkor jött rá, hogy egyedül van. Mint egy villámcsapás, tudatosult benne, hogy neki nincs világa, nincs temetője, ő sehova sem tartozik. Semmiből lett és azzá lesz ismét. Az ő hangját senki sem hallotta soha, az ő szavait nem értik meg sem a földön, sem az égben. Végtelen magány az ő úti célja, nem az istenek lakhelye. Megállt. Tudta, hogy hazaért.  

Az ember akaratlanul beleszületik a sorsába. Ha kereszténynek születtél, kereszténynek halsz meg. Ha hindu vagy, az maradsz minden életedben, mig eléred a nirvanád, és rájössz, hogy minden hazugság. Ha szegények apádék, te sem számithatsz jobb sorsra, ha pedig mindened megvan, a te eszed is éppúgy elveszi a kapzsiság, mint nagyapádét, aki nevet adott a családodnak. Miért van az, hogy csak olyan kevésnek adatik meg a lehetőség, hogy változtasson rajta? Miért van az, hogy csak a kiválasztott néhány álltathatja magát azzal, hogy boldog? És mit kell tegyél ahhoz, hogy valóban elérd az élet nirvanáját? El kell add a tested vagy a lelked, a gyermeked vagy a méhet amelyik a világra lökött. Meg kell tagadd önmagad, fel kell add az egyediséged. Akkor hogy lehet szent a boldogság, ha mindig egy átkozott árat kell fizetni érte? Nem, nem is létezik szent öröm, a beatus csak egy képzet a csüggedő emberi elmében. A boldogság is csak egy formája a kapzsiságnak, amire ráragasztottuk a szentesitett cél céduláját. Mindenre jogosultságot ad, hát nem könnyű ráfogni a sok szennyet, amit kiokádunk magunkból? Miért hazudsz? Hogy ne fájjon, és legyünk boldogok. Miért csalsz? Hogy én is legyek boldog és a naiv feleségem is. Miért ölsz? Hogy legyen boldog az, akinek nem metszették el a mit sem sejtő ütőerét álmában. Ebben áll a boldogságunk. Egy üdvösség, egy nirvána ami mindenre szentesit, és mindent felemészt, ami az útjában van, és mikor végre olyan közel vagyunk hozzá, hogy megérinthetjük kihűlt kezeinkkel, akkor jövőnk rá arra, hogy nem is létezik, és csak egy kétségbeesett távoli képzetet hajszoltunk, amibe minden ember beleszületik, kivétel nélkül.

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.

1943. augusztus 4.

Végre péntek este volt. Az a bizonyos péntek. Ki volt készítve minden az ágyamra: az ezüst mini ruha, a gyémánt nyakék és a hozzá illő fülbevalók, a selymes tapintatú méregdrága combfix. Az ágy mellett a két üvegcipő, frissen kibontva a csomagolásból. Mindent ő küldött. Gondosan kiválogatta őket, tudtam, hogy napokig járta az üzleteket személyesen, hogy hibátlanul nézzek ki mellette. Ilyen volt ő, minden kis részlet tökéletes kellett legyen. Egyedül én nem voltam tökéletes ebben az egész környezetben. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy pont én vagyok az ő kiválasztottja – én, a lapos, magányos, reménytelenül szomorú lány, név és bankszámla nélkül, idegen a divat és jólét világában.

A testem még árasztotta a forró zuhany illatos gőzét. Becsatoltam a szaténmelltartót –  egyedi darab, megjegyzem –, megnéztem nincstelen testem a tükörben, majd nekiláttam a páratlanul szép díszlet felöltéséhez. Mikor már minden a helyén volt, ismét a tükör elé álltam. Egy hercegnő nézett vissza rám, csupa szépség és csillogás. Tudtam, hogy mindenki megbámul majd, elhalmoznak bókjaikkal, és én elégedetten fogadom mindet, hiszen uralkodom fölöttük. De azt is tudtam, hogy a nagy fényesség alatt ott van a fekete lelkem, elhervadva, összeaszódva, és azt ők nem látják. Senki sem látja rajta kívül, de ő ezzel együtt szeret. Ezért magabiztos piros mosolyt mázoltam az arcomra, felcsatoltam az üvegcipellőt és elindultam.

A fehér Jaguár már ott állt a kapu előtt, mikor kiléptem az ajtón. Ő persze nem volt benne, de ez nem volt újdonság számomra, megszoktam, hogy önállóan kell boldogulnom – és nem is bántam. Elegáns mozdulattal beszálltam, és elindultunk. Lámpalázam volt, bár nem természetem. Éreztem, hogy ez kivételes alkalom, és nekem bizonyítani kell. Bizonyítani kell, hogy beletartozom ebbe a világba, hogy megállom a helyem, és méltó vagyok hozzá. Amikor beléptem a terembe, már mindenki ott volt. A becsapódó hatalmas faajtó zajára minden fej felém fordult, és a hangok elhaltak, a poharak koccanása megfagyott, a szemek tágra nyíltak, még a zene is megállt egy pillanatra. Átlagos esetben roppant zavarba jöttem volna, de a fények és emberek között megpillantottam a herceget, és minden félelmem elszállt, azonnal a világ legszebb és legboldogabb nőjének éreztem magam. Ott állt a szénfekete öltönyében, a szürke nyakkendővel, hollófekete hajjal, és engem nézett. Fekete csillagszemei belefúródtak az enyéimbe, majd végigszaladtak a testemen, szinte leperzselve rólam a ruhát. Tudtam, hogy ő látja a ruha alatt szépséget, és azt kívánja bennem.

Azonnal elém sietett. Átkarolta a derekam és végigvezetett a hosszú báltermen. Éreztem a hátamba fúródó irigy tekinteteket, a rosszindulat szelét az arcomon minden elkényeztetett porcelánbaba felől, akik mind azért jöttek, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők a legszebbek. Az üvegcipő csilingelve énekelt minden lépésünknél. Végül megálltunk a táncterem közepén, a herceg átfogta a derekam, és lágyan repülni kezdett velem a zenére. Mintha egy álomban lettem volna – fény, csillogás, szépség és szerelem. Sokan mondják, hogy mindez nem boldogít, de nem így van. Sosem éreztem magam annyira biztonságban, mint most. Mindenem megvolt, minden körülöttem forgott, mindenki rám figyelt, és ott volt mellettem az az ember, akit mindenkinél jobban szerettem.

És mégis, valami nem volt rendben. Az idilli hangulat alatt, valahol a lelkem egyik sarkában motoszkált valami. Éreztem, hogy ez nem lesz mindig így. Hogy a boldogság véges, a szépség múlandó és a piros mosolyom egyszer könnyekké fog olvadni. És ez elkerülhetetlen, mert ez az élet rendje. Hamar elhessegettem a gondolatot. Nem akartam, hogy elrontsa a tökéletes estém. Átadtam magam a zenének, a szerelemnek, a hercegemnek. Minden csak rólunk szólt.

Aztán jöttek az emberek. Mindenki ismerkedni akart, mindenki körülugrált, mint egy új játékszert, csodáltak, bókoltak, érdeklődést színleltek, én pedig játszottam a játékot. Mikor meguntam, illedelmesen elhessegettem őket, és az én hercegem keresésére indultam. Kedvem támadt egy kis izgalmas mókára, és tudtam, hogy neki is fog tetszeni az ötlet. De sehol sem találtam. Elindultam a hátsó udvar felé egy kis friss levegőért. És akkor, a kijáratnál megpillantottam a falnak támaszkodva. Alatta egy kis porcelánlány lapult, ő pedig a combját simogatta. Észrevett. Rám nézett, de nem mozdult. Csak nézett démoni szemeivel, keze még mindig a lány combján, arca rezzenéstelen. Egy pillanatra odakövültem. Aztán sarkon fordultam, és hangos léptekkel átszaladtam a báltermen. Önmagam meghaladó erővel téptem fel a hatalmas faajtót és szaladtam végig a hosszú feljárón, le a lépcsőkön. A harmadik lépcsőfoknál nagyot koppant a jobb lábamon az üvegcipő és kettétörött. Gyorsan ledobtam a lábamról, a töröttet otthagytam a lépcsőn, az épet pedig a kezembe szorongatva, mint egy utolsó mentőövet, szaladtam mezítláb. Nem akartam, hogy bárki lásson. Olcsónak, megalázottnak éreztem magam. Mikor a kijárathoz értem, a fehér Jaguárt sehol sem találtam. Egy rozoga taxi volt behúzódva a fák alá, gyorsan beszálltam, és már alig vártam, hogy érjek haza a kis szobámba, ami csak az enyém, ahol zavartalanul kiengedhetem magamból a fájdalmat, a kétségbeesést, ahol visszatérhetek örök magányomba és nyomorúságomba.

Hazaérve azonnal ledobtam magamról az ezüstruhát, lebontottam a hajkoronám és bebújtam a sötét, hideg takaró alá, és végre utat engedtem a könnyeimnek. Felidéztem magamba a pillanatot, újra meg újra, míg már annyira fájt, hogy nem bírta a mellkasom. Végül magányos álomba sírtam magam. Reggel fáradtan ébredtem. Mélabúsan keltem ki az ágyból, szorított a mellkasom. Reménytelen volt minden. Ami a tegnap még oly fontosnak tűnt, ma már sehol sem volt. Eddig tartott a tökéletes. Eddig tartott a biztonság, az új élet. Néhány hónapig. Már semminek sem volt értelme. Elpakoltam a tőle kapott dolgaim, csak a képét hagytam az ágyam mellett. Arra még nem volt erőm, hogy az arcát elrejtsem. Másnap munkahelyet kerestem. Elővettem a régi olcsó ruháim, a kopott táskám, és minden erőmmel azon voltam, hogy életemnek az utolsó néhány hónapját kitöröljem az emlékezetemből. Vissza sem akartam gondolni arra az estére, sem azokra az emberekre, akiket akkor megismertem. Minden reggel, mikor felébredtem, azt mondogattam magamnak, hogy csak egy látomás volt az egész, egy nem létező képkocka. De a fülemben folyton ott csengett az üvegcipő valóságos csilingelése.

Egy hét múlva csörgött a telefon. Ő hívott. „Szia. Gyere hozzám kávézni.” Ennyit mondott. A mellkasom ismét feljajdult. Mégsem látomás volt. Nem akartam elmenni. Le akartam csapni a telefont. „Rendben.” Felöltöztem és taxiba ültem. Mire felocsúdtam, ott álltam az apartmanja küszöbén. Ő lazán ült a fehér bőrfotelban, a kávéját szürcsölte és nyugodt szemekkel nézett rám. A másik fotel felé mutatott, ahol egy frissen elkészített gőzölgő csésze kávé várt rám. A fotel mellett ott feküdt az üvegcipő két darabja. Semmi bocsánat, semmi melodráma. Ennyi elég volt. Leültem. Rám mosolygott azzal az egyedi mosolyával, amit senki másnak nem mutat meg, és engem ismét elöntött a boldogság. Tudtam, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok, és ezen egy porcelánbaba sem változtathat. Minden a régi lett ismét. Csak az el nem múló szorítás a mellkasomban volt új. De azóta hozzászoktam már.

Gyújts rá. Gyere, adok tüzet. Csak egy szikra, egy apró, parányi láng. Épp a végéhez kell hozzáérned vele, és fellobban az izzó parázs. Már meg is gyúlt. Ég. Lassan, ráérősen ég. Alig látszik a füst ami felszáll belőle, csupán egy vékony kis csík a levegőben. Összegyűl egy halvány felhőben, és szétfoszlik. Nem is veszed észre, csak ha nagyon odafigyelsz. De kicsoda az, aki napjainkban figyel a részletekre? Senki. Szívd meg egy kicsit. Érezd az aromát, az égő lélek ízét. Most pedig fújd ki. De csak lassan, hagyj időt az élvezetre. Úgy, nagyon jól csinálod. Értesz hozzá, a véredben van. Figyeld, ahogy elszáll, semmivé válik. Azt mondják, ez a legizgatóbb benne. Nézni, ahogy eltűnik. Hatalmat ad, ha látod, hogy te képes vagy eltűntetni, átalakítani az anyagot semmivé. Még egyet szívhatsz, már kezd lankadni a hatás. Érzed a bódulatot? Érzed, ahogy egész testedben szétárad a hatalom, az erő, a mámor? Most pedig üsd le a hamut. Ne, ne tétovázz, egyetlen mozdulat kell hozzá! Légy határozott, erőből tedd, hirtelen! Nézd, ahogy szétomlik a földön. Felkapja a szél és szétszórja a semmiben. Taposs rá, és figyeld amint por lesz belőle, beleolvad a talajba. Már el is tűnt. Hát nem csodálatos? Most tedd meg újra, meglásd, másodszor már könnyebben megy. Hogy izzik a vége, látod? Ott a törésnél. Hogy világít a sötétben! Mint egy gyertya! Elszédültél? Akkor tedd le, és csak figyeld. Már a tekinteted is hatással van rá, magában is ég. Csak ott kell lenned a közelben, és a parázs nem alszik ki. Néha megpiszkálhatod, ha látod, hogy csitul, nehogy kialudjon. Mert az a legnagyobb vétek, ha csak félig szívod el, és hagyod kialudni. Jegyezd meg, ha rágyújtasz, égesd le teljesen. Hiszen senkinek sem kell egy félig leégett lélek. Kár érte. Kialudt talán? Nem, csak gyengébben ég. Meglehet, néha kívülről nem látszik, de belül izzik, táplálja önmagát. Hidd el, az égő lélek nehezen alszik ki. Szívj még egyet! Nemsokára elfogy. Érzed a boldogságát? Ahogy közeledsz a végéhez, egyre jobban érzed. A végén a legfinomabb, mert ott vannak a legerősebb ízek. A belsejében. Még egy utolsó szívás. Lassan fújd ki a füstöt, mert ez az utolsó. Most pedig ragadd meg három ujjal, és nyomd erősen. Addig míg meghajlik. Vagy taposs rá, az is megfelel. Légy biztos benne, hogy kioltottad, mert az égő vég sok kárt okozhat neked. Most pedig hajítsd el, és soha ne keresd. Várj, nézd csak meg jobban, mielőtt elhajítanád! Látod a megtört véget, a szenet a közepében? Ez a te alkotásod. Milyen egyedi! Érintsd meg, ne félj, már kihűlt. Mit érzel? Érdes. Törött. Nyomot hagy az ujjadon. Ne félj, nem marad ott! Úgy, szabadulj meg tőle. És ne törődj. Jegyezd meg jól, soha ne törődj vele! Ne sajnáld! Csak szívd, égesd. A végéig. Menj, keress most egy másikat, már egyedül is menni fog. De egy dologra nagyon vigyázz. Soha ne áruld el senkinek, hogy nálad van a tűz, mert könnyen elvehetik tőled. És akkor téged gyújtanak meg vele. Azt pedig nem szeretnéd, ugye? Pedig előbb vagy utóbb bekövetkezik. Mindenkivel. Meggyújtanak és leégetnek. Elszívnak, semmivé alakítanak, rádtaposnak. Te pedig csak vársz, nézed, ahogy felszáll a füst a lelkedből. Érzed, ahogy az életerődet beszívja egy idegen, te pedig csak fogysz, perzselődsz, semmivé válsz. Ha egyszer meggyújt, már nem tehetsz semmit. Arra nincs gyógyír. Azt kérded, hogy mi lesz utána? Hát semmi. Kiégsz. Egyedül fekszel majd a földön. Betemet a por és elemészt. És a Föld nélküled is forog tovább.

Üres négyzet. A bezártság, végesség szimbóluma. Az ellentmondások ábrája. Az élet jelképe, a négy évszak, a négy égtáj és a négy elem egysége - a lét. De hogyan lehet egy jelképet kanonizálni, korlátok közé szorítani, amikor egy ember számára a mindenséget jelentheti? Épp az ellenkezőjét a törvényszerű, előre meghatározott jelentésnek. Jelenthet egy álmot, egy embert, vagy kettőt, a hozzájuk való kötődést. Jelenthet egy létformát, egy életfilozófiát, tagságot egy sötét közösségbe. Jelenthet elkötelezettséget, kényszerű ragaszkodást, elítéltséget. A jelentés tele van lehetőségekkel, a vékony keretek között végtelen fogalom és érzés rejlik.

Az üres négyzet kétszer jött hozzám. Mindkét alkalommal álmomban. Két embert hozott magával. Benne voltak a négyzet közepében, és engem kísértettek.

Először a nyakamon. Fekete bőrszíj feszítette rá, és annak az embernek a keze, akinek arany szemeit sosem fogom elfelejteni. Felszabadított, új kapukat nyitott meg előttem. Halálos ítélet volt a látszat, de valójában végtelen szabadságot és boldogságot kaptam az üres négyzet által.

Másodszor az ujjamon. Ezüst kerettel. Eltiltva attól az embertől, akinek hosszú fekete szempillái símogatták az arcom. Elkötelezett, rabságot hozott rám. Eltöltött keresűséggel, életre szóló megbánással, lassan emésztette a lelkem. De megmutatta, hogy ott a másik lehetőség, a felszabadulás, a nyitott kapuk, amelyek csak rám várnak, hogy átlépjek rajtuk és megszegjek minden szabályt.

Az üres négyzet mindig itt lesz a valóságban. Az ujjamon és a nyakamon. Vígasztalni fog, amikor szenvedek, erőt fog adni, amikor lezuhanok, boldoggá tesz majd a magányban, mert az üres négyzetbe van belefoglalva az életem. Ha már nem marad kiút, majd tüzet gyújt a szívemben, belülről szénné éget, majd újjászül hamvaimból. Az üres négyzet a szerelem, a hűség, az odaadás, az önzetlenség, az akarat, az erő. A lélek. A sors. A megváltás.

Az üres négyzet az életem.

HOGY MI A JÓ AZ RELATIV;

A DÖNTÉSEK A MI KEZÜNKBEN, DE VISZONT A KÖVETKEZMÉNYEK NEM!

A.

 A következő szövegek nem a saját írásaim, hanem Zsigmondi Zsolt alkotásai. Nem ellopni szeretném őket, csupán megőrizni azokat, amelyek mélyen megragadtak.

Vágy vagy szerelem? 
Vagy a kettő ugyanaz? Persze, nem létezhet a szerelem vágy nélkül, de a vágy... nos az talán létezhet szerelem nélkül. 
Találkozol valakivel, aki első látásra megmozdít benned valamit... Ha odáig eljutsz, hogy pár szót tudsz vele váltani, már tudod... Valami... valami visszavonhatatlan történt. A hangja, a mosolya, az érintése... Olyan... Milyen is? Édes? - Persze. De azon kívül? Ismerős! Bizsergető... Úgy érzed, azonnal felperzsel... Mi ez? Azt mondják csupán kémia. Meglehet, de az is lehet, hogy két lélek felismeri egymást, talán a távoli múltból. És szavak nélkül is megtörténik az, amit mással egy életen keresztül nem tudsz elérni. Értitek egymást. Csak egy pillantásból. 
Hogy ez az érzés maradandó-e? Nem tudom. Hiszen sokszor ezek a találkozások nem többek, mint röpke érintések. Megérintjük egymás lelkét, és megyünk tovább, mert mennünk kell... Az érzés azonban megmarad, és olyan nehéz szabadulni tőle. Vágyunk a pillantására, érintésére, még, még, még... 
Szerelem vagy vágy? 
Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is érdekes. A lényeg, hogy nagyon jó megélni ilyen pillanatokat. Feledhetetlen.

Amikor alig alszol valamit, félig öntudatlan állapotban fekszel mellette, nem akarod elhinni, hogy végre valóban itt tartasz, hozzásimulva, vele összegömbölyödve töltheted az éjből még hátralévő időt. Amikor attól félsz, ha elalszol, reggelre kiderül, mindez csak álom volt. Féléberen őrzöd a meseszép valóságot.
Amikor szeretnél minden napot így kezdeni, a szeme tüzében égni, és az illatában megfürdeni. Amikor van végre valaki, aki megmutatja, hogy nem csak a csalódás és a fájdalom létezik. Amikor valaki megtanít szeretni, és viszont szeret. Amikor végre valaki tisztel és becsül. Aki kihozza belőled a legjobbat. Aki előtt teljesen megnyílhatsz. Akivel bármiről beszélhetsz. Aki meghallgat. Aki átölel és magához szorít. Aki letörli a könnyeidet. Aki értékesnek talál. Aki biztonságot ad, és aki ráébreszt, hogy az eddigi életed csak egy szemfényvesztés volt. Akiért érdemes lesz küzdeni. Aki, ha szerencséd van, Veled is marad...

Szerelem. Csupán egy érzés, mégis annyi mindent jelent. "Csak" egy másik ember kell hozzá, mégis olyan nehéz megtalálni és megtartani azt, amit adhat. Szerelem...annyi kínnal és fájdalommal jár, mégis vágyunk arra, hogy a magunkénak tudjuk, hogy érezzük, hogy valakit annyira szeressünk, hogy az életünket adjuk érte, hogy valakiben annyira bízzunk, hogy megosszuk vele legféltettebb titkainkat!. Kín és öröm, fájdalom és boldogság, remény és beteljesülés.....ellenkező dolgok, melyeket mindenki tapasztalt már. Ez a szerelem, valakinek összejön, valakinek nem. Mérhetetlen boldogságot tudhat magáénak az, aki szeret, s viszont szeretik, akkor számára az élet maga a mennyország. Viszont a poklot járja meg az, aki szeret, de nem szeretik. Tudja, hogy nem szabadna, hogy lehetetlen, reménytelen, de mégis szeret s vágyakozik, mert szíve mélyén a remény mindig ott lakozik...
A remény jó dolog, talán a legjobb a szerelem mellett, egymásból fakadnak, egymást táplálják....
Ha remélsz, szerethetsz, ha szeretsz, remélhetsz...

A terhes Nő a nagyság, az erő, a szépség jelképe. Az Anya az élet örökkévalósága.
Nézzék csak meg jól a terhes Nőt: azt gondolnánk, átmegy az utcán, vagy dolgozik, vagy éppenséggel szól önökhöz. Tévedés. A gyerekére gondol. Nem fogja bevallani, de kilenc hónap alatt nincs perc, hogy ne gondolna a gyerekére. Jó, figyel arra, amit mondanak neki, csak nemigen hallja. Bólogat, de igazából fütyül az egészre. Maga elé képzeli. Öt milliméter: egy szem búza. Egy centi: kagylócska. Öt centi: az asztalon a radírgumi. Húszcentisen, négy és fél hónaposan: a kitárt tenyere. Semmi. Semmi se látszik, mégis csak gyakran téved a keze a hasára. Dehogy, nem is a hasát érinti, hanem őt.
Támogasd, segíts azt, aki manapság gyermeket vállal. Minden tiszteletet megérdemel.

Én nem terhesnek hívom, hiszen nem terhet cipel. Áldott állapotban van....

Kedves Barátom!

Mondok valamit, amit valószínűleg már amúgy is tudsz. A világ nem csak napfény és szivárvány. Ez egy kegyetlen, undok hely, néha igazi pöcegödör és bármilyen "tökös csaj" is vagy, térdre kényszerítenek, ha hagyod és soha nem engednek majd felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet, de nem az számít mekkorát ütsz vissza, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont és menni kell tovább. Csak így lehet győzni. Ha tudod, hogy mit érsz, menj és küzdj meg azért, ami jár neked és közben viseld el a pofonokat!
Ne mutogass másra, ne mondd, hogy nem te vagy a hibás, hanem más, ez gyáva duma és te barátom nem vagy gyáva. Te egy büszke NŐ vagy. Mindketten tudjuk, hogy mit érsz, most talán csak elfáradtál és átmenetileg a padlóra kerültél, de biztos, hogy nem adod fel, én bízom Benned, töröld le a könnyeket, és bizonyítsd be, hogy erős vagy!!! A visszaszámlálás már elindult, mire vársz? 

Mit jelent Neked a szerelmed ?

Nehéz szavakba foglalni.Talán a nagybetűs Ő-t, aki csak egyszer jön el minden ember életében, mégis végigkíséri őt haláláig. Aki kitölti életed minden pillanatát.Amióta belépett az életedbe, nincs perc, ami ne róla szólna. Őt látod mindenben, őt keresed mindenkiben és minden nap hálát adsz a sorsnak, hogy életed része lehet. Boldog vagy, hogy általa megismerhetted az igazi szerelem áldását, a feltétel nélküli szeretetet.Ő ad neked erőt a hétköznapok szürkeségében, rá gondolsz, ha érzed, nincs remény. Bármit megadnál neki, bármit megtennél, hogy boldognak lásd. Ezt csak az értheti meg, aki átélt már hasonlót. Tudod, hogy nem akar birtokolni, nem érdekel mit tesz, és hogyan cselekszik, milyen életet él, és mi történt a múltjában,ő az az ember, akit igazán szeretsz. Nem véletlenül került az életedbe. Ha nem lenne, a létedből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. Az, hogy őt szeretheted, hihetetlen megelégedettséget és örömet ad. Úgy érzed, megtaláltad az igazságot önmagadban és a világban. Mióta az eszedet tudod, erre az érzésre vágysz. Tőle megkaptad ezt az érzést, és úgy érzed, ez a legtöbb, amit ember adhat embernek. Kétségkívül ő a legnagyobb érték az életedben! Ő az, akiért átúsznád a tengert, ha ott várna a túlsó parton. Tudod, hogy vele egy új élet vár rád. Végre egyszer az életben tökéletesen és visszavonhatatlanul biztos vagy valamiben. Ez egy gyönyörű álom, és azt akarod, hogy valóra váljon. Tudod, hogy ő az az igazi, mert nem tudsz nélküle élni. Nem is akarsz. Mióta ismered, azóta vagy képes a feltétlen odaadásra és az érzelmi hűségre. Érezted már azt, hogy az életben egyszer végre nem vagy önző? Hogy a másik érzései éppoly fontosak, mint sajátaid? Hogy hevesebben dobog a szíved, s már önmagaddal harcolsz ellene? Hogy egy idő után már semmit nem ér a józan ész? . Az ég bizosan tudja az okot és a célt, így hát rábízod magad, és csak egyet teszel: hű maradsz az érzéseidhez. Ha vele vagy, önmagad lehetsz. Egy varázslat része vagy, hatott a varázserőd és Téged is elvarázsoltak. Rajta vagytok az úton, ami a Mennyországba vezet...

Ha ilyen a kapcsolatod, adj hálát a sorsnak , Istennek, vagy a szerencsédnek...

Hajnalban...

Tudod hajnalban felébredtem, láttam, milyen nyugodtan alszol mellettem. Nem tudom, mi volt az az érzés, ami felébresztett, de elgondolkodtam egy szón, azon, hogy "Életem". Amikor az egyik ember mondja ezt a másiknak. Aki először kimondta ezt a szót egy rajta kívül állónak, mennyire pontosan fogalmazott, hogy mennyire eltalálta a lényeget. Az életem vagy, mert benne vagy minden mozdulatomban, abban is benne vagy, ha szeretem a gyereket, ha gyönyörködöm a felhőkben,ha nézem a naplementét, ha megsajnálom a koldust. Benne vagy minden bánatban, benne vagy minden örömben, sikerben, kudarcban, minden fájdalomban is.Benne vagy az érzéseimben, olyan, mintha nem egyedül, hanem ketten együtt éreznénk. Veled kicsit mosolygósabb a fájdalom, kicsit szomorúbb a mosoly.
Mindig minden jobb, ha van kivel megosztani azt. Remélem jól döntöttem,mikor az életemet Veled osztottam meg.
Jó volt erre gondolni hajnalban. Szeretem a hajnalt, még minden csendes és nyugodt.Aludj csak Életem. Még megsimogattam az arcodat és én is aludtam tovább...

Ne feledd, ha az emberek összesúgnak a hátad mögött, az csak annyit jelent, hogy két lépéssel előttük jársz!

Szeretném, ha tudnád szeretlek Téged. 
Szeretném, ha tudnád, csak Miattad élek. 
Szeretnék a szemedbe mélyen belenézni, 
és elmondani: nem tudok Nélküled élni.

Szeretném szívemmel érezni szívedet,
Szeretném, ha valóra válna a képzelet! 
Te légy álmaim vágya, s a testem tested puha ágya.
Tudom, hogy lelkedben tiszta minden szándék
Te leszel nekem a legszebb ajándék.

Szeretnék

Szeretnék szívedhez egyszer odabújni,
gyönyörű testedet magamhoz húzni,
szeretnék reggelenként Veled felébredni,
szeretnék az lenni, ki mindezt megérdemli. 

Szeretnék életed részévé válni,
gyönyörű lelkedben magamra találni,
szeretnék mindig melleted élni,
szemed tüzében végül elégni.

S, ha így lesz, tudom, nem kell mitől félnem
boldogan égek el szemed tüzében,
minden földi jóban volt nekem részem,
szívedbe magamat örökre belevéstem.

Nos, azt azért nem állítom, hogy csalódást okozott a könyv, hiszen Márai mindig lenyűgöz, de az igazat megvallva, többre számítottam ettől a regénytől. Már régóta készültem elolvasni, de tudatosan halogattam, ugyanis szokásom a legjobbat hagyni utoljára. Lehet, hogy épp ezért éreztem egy kicsit gyengének. Tulajdonképpen nem is a könyvvel van a baj, hiszen Márai munkája kifogástalan, sőt, maga a könyv egy remekműnek számít, annál inkább az én ízlésemmel. Másképp fogalmazva, volt már más Márai könyv, ami sokkal jobban megragadott és erőteljesebb lelki változást indított el bennem.

Először, kezdeném azzal, ami nem felelt meg az elvárásaimnak. A párbeszédek. Ez volt szinte a legnagyobb problémám a regénnyel. Tudom, hogy Márai stílusának elmaradhatatlan kellékei a monológikus párbeszédek, de ennél a regénynél már szinte vártam, hogy mikor lesz vége a hosszú beszédnek. Gyakorlatilag az egész regény alatt csak a tábornok fia beszélt, az ő lelki világát alaposan megismertük, azonban Konrádról szinte semmit sem tudunk. Egyáltalán nem mutat be semmit az ő nézőpontjából, pedig én épp erre vártam, hogy mikor szólal már meg a rejtélyes vendég. És már az utolsó oldalon voltam, de még mindig reménykedtem, hogy talán egy-két elejtett szó, és mindent megmagyaráz, és mondanom sem kell, mekkora csalódás volt, hogy a legintimebb szavai ezek voltak: “Tudod, hogy így van.” Persze, ezzel elismer mindent, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért is tette. Szó szerint visszautasítja a magyarázat lehetőségét és a tábornok fiával együtt az olvasót is a értetlenség és emésztő kíváncsiság medrében hagyja. Ez a tény volt a legzavaróbb a regényben. Márai hagyja a gyertyákat csonkig égni a saját titkukkal, amire soha nem derül fény és amit Konrád magával visz a sírba. A tábornok fia azzal vádolja, hogy közönséges módon megcsalta őt a feleségével és szerelmi indulattól vezérelve akart az életére törni. Én azonban képtelen vagyok elfogadni azt, hogy Konrád ezért tette azt, amit tett – vagy amit tenni szándékozott. Ő nem közönséges ember volt, nem az átlagember eszével gondolkodott, tehát valami különös oka volt rá – amire azonban még csak utalás sem történik. Sőt, elfogadja, elismeri egykori barátja vádjait, semmit sem tagad, nem védi meg magát – de miért?! Szinte felháborít ez a tény.

Ismét átgondolva a regényt, valójában nagyon tetszett, hiszen Márai két fontos témakörét dolgozza fel, a barátságot és a szerelmet – és ez az én életemben is nagyon aktuális. Ezért is érintett meg annyira a regény, hiszen a két barát viszonyában ráismertem a saját életem egy kis részletére (persze eltúlzott és tökéletesített változatban) és Konrád személyében saját magamra (szintén felnagyított alakban). Azonban megszoktam, hogy Márai mindig kimondja azt, amire éppen gondolok, oly pontosan beletalál a szívem közepébe minden szava, hogy magam sem tudnám pontosabban elmondani. De most Konrád hallagatott. Végig hallgatott. És a gondolataim is. Ezért is nagy kihívás ez a könyv, mert ezúttal magamtól kell rájönnöm a titkokra, saját magam kell megfogalmaznom a gondolatait és indítékait – amik könnyen lehetnének az enyémek is. (Persze Konrád jelleméről is írhatnék jó néhány oldalt, de akkor sem tudnám kimeríteni – de röviden: még a legbecsületesebb és legerkölcsösebb emberben is ott lapul a gonosz, és előtörhet, még a legigazabb és legőszintébb barát is társa ellen fordulhat, ha van egy oka, ami felhatalmazza őt erre.) Az bizonyos, hogy még egyszer elolvasom a regényt, és talán másodjára sikerül megfejtenem Konrád titkát és sikerül megértenem az elhallgatások lényegét is.

És elszállt hófehér szárnyain, megpördült a levegőben és visszanézett a varjúra, de most már nem mosolygott, hanem szomorúan búcsút burukkolt. A varjú csak nézte, nézte, aztán visszatért örökös magányába.  

 "- Kevés - mondta a férfi.

- Kevés - mondta a nő is. - Hát persze, hogy kevés. Csak el akartam mondani, hogy tudjad... De ne hidd, hogy egy pillanatig is reménykedtem, mintha ez elég lenne, mintha ez lenne minden. Ezek csak eszközök, szerelmem, tudom jól, szomorú eszközök. Csak elmondtam és megneveztem mindezt, mert azt akartam, tudjad, hogy nem kívánhatsz olyat tőlem, amit el ne fogadjak, vagy vonakodjak teljesíteni. Igazad van, kevés ez. Mert a szerelemnek két színpada van, ahol a nagy kettős lezajlik, s mindkettő végtelen, az ágy és a világ. És mi a világban is fogunk élni. S nem elég megtenni mindent, amit ötleted, vágyad vagy szeszélyed követelhet tőlem, nem, tudnom kell, mi az, ami neked a boldogságot adja, meg kell fejtenem és fel kell találnom téged. meg kell tudnom, mi az, amire úgy vágyol, hogy magadnak sem vallod be, a halálos ágyon sem, mikor már minden mindegy: meg kell tudnom és meg kell mondanom neked, hogy tudjad, hogy jó legyen neked, hogy végre egyszer boldog lehessél.Mert te vagy a boldogtalan ember, szerelmem, s én nem bírom el a te boldogtalanságodat, meg akarom nevezni azt, amire vágyol... de ez sem elég, ez is kevés, ez durva munka és műhiba lenne, mert nekem is van műfajom, ha nem tudnád, csak éppen nem olyan magas rangú és bonyolult, mint a tiéd. Az én műfajom?... Csak annyi, hogy szeretlek. Ezért leszek erős és okos, szemérmes és romlott, türelmes és magányos, féktelen és figyelmes, mert szeretlek.[…] De a titkot csak te mondhatod ki. Én nem tehetek mást, mint várni, figyelni, megtudni, s aztán némán, az egésszel, életemmel és testemmel, hallgatásommal, csókjaimmal, viselkedésemmel átadni neked ezt a tudást és titkot. Ezt kell csinálnom, mert szeretlek. S ezért félsz tőle, az élettől és teljességtől, mert semmitől nem fél úgy az ember, a kínpadtól és az akasztófától sem, mint önmagától, a titoktól, mellyel nem mer szembenézni. Jó lesz aztán, szerelmem?...Nem tudom. Egyszerű lesz minden, sokkal egyszerűbb. S a két színpadon, az ágyban és a világban, cinkosok leszünk, akik mindent tudnak, önmagukról és a közönségről is, s nincs többé lámpalázunk. Mert a szerelem cinkosság és szövetség is, Giacomo, nemcsak láz és eskü, könny és sikoly, nagyon és kemény szövetség. S én állom ezt a szövetséget halálig. Mi lesz?... Nincs tervem, Giacomo. Nem mondom, hogy „itt vagyok, tiéd vagyok, vigyél magaddal” – mert ezek ostoba szavak csak. De tudnod kell, ha nem is viszel most magaddal, hogy várlak, örökké, titkon, míg eszedbe jutok, s egy napon kegyes leszel, és felém fordulsz. Nincs okom esküdözni, sem ígérni, mert én a valóságot tudom, szerelmem, s a valóság annyi, hogy te vagy az igazi.[…] Mert még mindig álarcosan nézzük egymást, szerelmem, még sok, sok álarc van közöttünk, s mindegyiket le kell vetni, amíg végre megismerjük egymás igazi és meztelen arcát. Ne siess, ne kapkodj, ne nyúlkálj az álarc felé, ne dobd el még. Nem véletlen, hogy álarcosan találkozunk, hosszú idő után, mikor mindegyik elhagyta végre börtönét, s szemközt állunk egymással; ne siess eldobni az álarcot, mert találsz alatta egy másikat, mely csontból, húsból és bőrből van, s éppen úgy álarc, mint ez a másik, mely selyemből készült. Még sok álarcot kell eldobni, míg láthatom és megismerhetem arcodat. De tudom, hogy valahol messze, messze él ez a másik arcod is, s ezt kell látnom egy napon; mert szeretlek.[…] S ezért nem ígérek most, nem esküdözöm, nem követelek semmit, akármilyen vadul dobol is a szívem e pillanatban; mert megismertem arcomat, s tudom, hogy hasonlít a tiédre, s te vagy az igazi. Ez elég?...

- Kevés – mondta a férfi."

***

"Megvizsgáltam szívemet, s csak azt mondhatom, hogy a kötés, melyet szavakkal és tőrrel akartunk kettévágni, erősebb, mint volt egy nappal elébb, mint volt valaha is: a kötés, mely Párma grófnőjéhez fűz. Úgy látszik, amit az istenek megkötnek, azt az emberek hasztalan akarják ügyes vagy gyöngéd, vagy erőszakos kezekkel szétoldani. Ezért vigyázzon Párma grófnője lelkére, s arra, hogy ne találkozzunk soha többé az életben. A tűz kialszik, mondta a grófnő, és minden indulat hamu lesz egyszer; de most hadd mondjam én, búcsúra, hogy van egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani. Ezt a tüzet csakugyan az égből lopták le emberi kezek, s az istenek most örökké irigykednek a tolvaj emberekre. Ez a tűz égni fog szívemben s nem is akarom eloltani: s akármit ad az élet, s bármilyen hűséges leszek is jellememhez és műfajomhoz, tudni fogom, hogy ez az érzés nem szűnik és életem tartalma. Nem mondtam ki neki, hogy "Csak-Téged-és-örökké", s amit a szerelmesek általában mondani szoktak [...]. Nem mondtam ki a vágy és a vallomás örök, útszéli szavait, s ez elhallgatott szavak most már örökké visszhangoznak kettőnk lelkében; ezért írom meg jelentésemben, búcsúra, ahogy megállapodtunk, szó szerint és hűségesen. A mutatvány sikerült, Kegyelmes gróf, a vendégjátéknak vége. De aminek nincs és nem lesz soha vége, s amit Kegyelmességed minden ereje, titkos hatalma, félelmes körültekintése és bölcs szövegmagyarázata sem tud feloldani és megsemmisíteni, ennyi csak: a megismerés, hogy a lángot és parazsat, melyet az isteni végzet gyújtott és szított az emberi szívben, emberi kézzel és ügyességgel nem lehet eloltani. S amit nem mondhattam meg, mert nem akartam kontár lenni: hogy van egyfajta áldozat és szolgálat a szerelemben, amely több és igazibb, mint a vallomás és rablás, több, mint a "Csak-Téged-és-örökké", van egyfajta szerelem, mely nem elvenni akar, hanem megóvni, nem bántani akar, hanem megmenteni, s talán csak ez az igazi, s őszinte meglepetésemre ilyen az érzés, mely Párma grófnőjének emlékét őrzi szívemben. [...] Lehet, hogy a tőrt, melyet nekem adott, szívekben kell megforgatnom majd; mondd meg neki, hogy nyugodt lehet, kezem hideg lesz és biztos e pillanatokban. Mert ez a kéz, melyet ő most annyira megvet, egyszer reszketett csak: amikor megbénította, egyszer az életben, a jóság, belátás és szánalom, amikor nem nyúlt ki feléje, az Igazi után. S halálos ágyadon, mikor az utolsó szót keresed, mondd neki azt, ami egyszerre lesz a Te búcsúd és az én elhallgatott üzenetem: "Csak Téged és örökké"."

Avagy hogyan öld meg a lányt, anélkül, hogy felfalnád

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, egy hatalmas hegy tetején volt egy kis falucska. Sötét felhők óriási fenyőerdők vették körül, és a házak tetejéről sohasem olvadt el a hó. Az emberek szinte egész nap a fénytelen házakban kuporogtak, elbújva a hidegtől és végezve saját kis munkájukat. A férfiak többsége favágó volt, vagy kovács, a nők pedig a házimunkát végezték és ruhákat varrtak. Ezek a szürke emberek között élt egy szürke kislány is, aki mindig az utcán szaladgált, édesanyjának hordta a vizet, vagy az emberek egykedvű munkáját leste. Szófogadó kislány volt, aki mindig úgy tett, ahogyan az édesanyja parancsolta. A kislány nagymamája a sűrű fenyves közepén lakott egyedül egy faházikóban, és a kislány, amikor felcseperedett, minden nap kiballagott az erdőbe, kis kosárkájában egy kis csemegét vitt a nagymamának, és cserében mindig kapott valami finomságot. Nem félt egyedül menni az erdei ösvényen, hiszen ott senki sem járt rajta kívül, és édesanyjának tanácsát megfogadva soha nem tért le az útról, még egy-egy fehér bundás nyulacska kedvéért sem.

Egy napon azonban, ahogy a nagymama felé ballagott, egyszer csak megrezzent mellette a bokor. Elmosolyodott a kislány, mert azt hitte, hogy ismét egy kis nyulacska bújkál, és ő most alaposan ráijeszt. De amikor kettéhajtotta a bokor ágait, egy arany szempár és egy fekete bundájú farkas lapult mögötte. A kislány úgy megrémült, hogy ijedtében elkezdett szaladni, és a nagymama házáig meg sem állt.

– Nagymama, nagymama – nagy robajjal szaladt be a kunyhóba – Farkast láttam, nagymama!

– Édes kislányom, ne félj, ha nem állsz szóba velük, a farkasok nem bántanak.

– De nagymama, én nem tudom, hogyan fogok hazamenni, hiszen úgy félek!

– Ismét mondom, nem kell félned, csak ne állj szóba vele, és akkor semmi baj sem történhet, kislányom. De felejtsd el most azt a csúnya farkast, mert van számodra egy meglepetésem – bíztatta a öregasszony a remegő kislányt.

Azzal elővett egy csomagot, és a kislány ölébe tette. Amikor kibontotta, lám, lám, egy gyönyörű, bársonyos piros kis köpeny volt benne. A kislány azonnal magára kapta, és olyan jól állt neki, mintha rá öltötték volna.

– Édes kislányom, sose vedd le ezt a köpenyt, mert ez különleges ajándék, csak neked. És legyen a neved ezentúl Piroska, mert olyan jól áll neked.

– Köszönöm, nagymama – ölelte meg Piroska, és úgy örült a köpenynek, mint soha semmi másnak. A kislány egyből színes lett, és tudta, hogy a faluban is mindenki őt fogja csodálni.

Egész nap azt dédelgette, simogatta, gyönyörködött benne. Ezért, amire hazafelé indult, minden félelme elszállt. Eszébe sem jutott a félelmetes farkas, csak azt figyelte, milyen kecsesen lobog a köpenye a szélben. Ezért hirtelen megtorpant, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy a fekete farkas az ösvényen áll éppen előtte. Már ki akarta mondani, hogy „Kérlek, farkas, ne bánts!”, amikor eszébe jutottak a nagymama szavai, és inkább nem szólt semmit, csak állt némán a farkas előtt. De az megszólalt:

– Kedves kislány, gyere velem, elkísérlek, hogy ne félj egyedül.

Piroska ijedten nézett a farkasra – most meg kell szólalnia.

– Köszönöm, farkas, de egyedül is haza találok.

– Nem, nem, gyere ide mellém, én elkísérlek. És ne félj tőlem, mert nem bántalak.

A farkas olyan meleg szemekkel mosolygott Piroskára, hogy a kislány akaratán kívül is odalépett mellé, és ketten folytatták az útjukat.

– Mi a neved, szép kislány?

– Piroska vagyok.

– És hol jártál, Piroska?

– A nagymamánál voltam. Látod, ő adta nekem ezt a szép piros köpenyt.

– Bizony, bizony, gyönyörű köpenyed van, Piroska. Kár, hogy nekem nincsen ilyenem.

– Ha szeretnéd, varrok egyet neked.

– Mi farkasok nem hordunk ruhákat, Piroska – nevetett a farkas, és elmosolyodott a kislány jószívűségén.

Az erdő szélén aztán elbúcsúztak, mert a farkas nem mehetett tovább, nehogy valaki meglássa és lelője. Másnap Piroska ismét elment a nagymamához, és ismét találkozott a farkassal, de ezúttal a nagymama háza felé is együtt mentek. A farkas segített vinni a kosárkát és cserében Piroska hazafelé megosztotta vele a nagymamától kapott süteményt. Ez így ment ezután minden nap. Piroska többé nem volt egyedül a sötét erdei úton, mert minden alkalommal az arany szemű farkas várta az erdő szélén és elkísérte útján. Néha, hogyha nagy volt a hó, vagy nagyon hideg volt, a farkas felkapta Piroskát a hátára és úgy vitte a nagymama háza széléig.

Egyszer aztán a nagymama megkérdezte:

– Mondd csak, Piroska, találkoztál még a farkassal?

– Nem, nagymama, nem találkoztam – hazudta a lány. Tudta, hogy erről nem szabad beszélnie senkinek, mert ez az ő titka és a farkasé.

– Mostanában egyre többször látom a házam körül ólálkodni, ezért aggódom, nehogy rád támadjon, kislányom.

– Ne félj nagymama, hiszen te mondtad, hogy a farkasok nem bántanak. Ez a farkas biztosan nem – nyugtatta meg Piroska a nagymamát.

Hazafelé aztán a farkas elcsalogatta Piroskát egy titkos helyre. A lány előbb ellenkezett, hiszen nem akarta megszegni az édesanyja parancsát, hogy ne térjen le az ösvényről, de a farkas szép szemei végül meggyőzték. A farkas elvitte a lányt egy hatalmas, vén fenyőfa alá, ahol elolvadt a hó és szebbnél szebb virágok nyíladoztak. Tudta, hogy a lány örülni fog ennek, és így is lett. Piroska végigsimogatta az összes virágot, egy gyönyörű pirosat leszakított és a köpenyébe rejtette. Aztán egy színes koszorút vont belőlük és a farkas nyakába akasztotta, a farkas pedig megcsókolgatta Piroska dolgos kis kezeit.

Telt, múlt az idő, Piroskából egészen szép lány lett, és a farkas bundájában már megjelent egy-egy fehér szőrszál. Már kevesebbet találkoztak, mert Piroskának más dolga is akadt, és nem ment minden nap a nagymamához. De az eszében szüntelenül a fekete farkas járt, mindig őt leste az ablakából, és ha néha megpillantotta az erdő szélén ólálkodni, a szíve majd kirepült örömében. Egy napon aztán, amikor Piroska ismét a nagymamához ballagott, a farkas nem jelent meg. El nem tudta képzelni a lány, hogy vajon mi történhetett, hogy a jó barátja nem jött érte, hiszen eddig még egyszer sem fordult elő. Ahogy bandukolt az ösvényen, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy fekete folt ugrándozik a mezőn. Hamar rájött, hogy ez az ő farkasa, de ekkor megpillantott egy másik állatot is, egy gyönyörű szép fehér farkast, odasimulva az oldalához. Piroska nagyon elszomorodott, úgy érezte, hogy a barátja elfelejtette. Másnap újra elment a nagymamához, de a farkas most sem jött érte, hanem a mezőn játszadozott az új barátjával. Aztán harmadnap megjelent a farkas, és vidáman újságolta el Piroskának, hogy milyen jó társat talált. Piroska mosolyogva végighallgatta, de a szíve majd megszakadt bánatában. Még a nagymama is észrevette, hogy a lány szívét nagy bú nyomja, de Piroska csak intett a fejével, hogy nincsen semmi baj. A szíve mélyén azonban tudta, hogy a farkas többé nem lesz a barátja.

– Ne szomorkodj, Piroska, hiszen a farkas nem lehet egy ember barátja. Farkas társ kell neki, aki mindig mellette van és akivel családot alapíthat – vígasztalta magát a lány.

A farkas többé nem várta az erdő szélén. Néha meg-megpillantotta, amint a fák alatt eledel után kutat, vagy amint a réten játszadozik a fehér farkassal, de többé soha nem beszélt vele. Nemsokára a nagymama beköltözött a faluba, mert túl öreg volt már ahhoz, hogy egyedül éljen az erdőben, és Piroska tudta, hogy többé nem fog az erdőbe menni, Ezért, amikor utoljára ment a nagymama házához, leszakított egy darabot a piros köpenyéből, belecsomagolt egy finom süteményt, és felkötötte a bokorra, ahol először találkozott a farkassal. Amikor visszafelé jött, a piros csomag már nem volt ott. Piroska, vérző szívvel bár, de békésen szorongatva a köpenye alatt őrzött piros virágot, hazatért.

A farkast soha többé nem látta.

Micsoda varázslat terjeng az elszigetelt könyvtárban! Egyetlen duda, egyetlen zavaros berregés sem hatol be, csak a víz selymes csobogását hallom. Siklok egy rozsdás kis papírcsónakban a Dunán, ölemben a kis Cupidon íját szorongatja és bámul rám tanácstalan szemekkel. A harmatpermetes páfrányok közül néha kikandikál egy-egy rózsás tündér, és ha megsimogatom, az én kis íjászom rögtön feléjük lövelli csiklandozó nyilát. A kristálytiszta vízben legömbölyített pikkelyes betűk úszkálnak, néha egy-egy kiemelkedik a vízből, nekiütközik egy sziklának és apró darabokra törik. Aztán jön egy egész hatalmas raj, sok kis apró ákombákom egy fekete csoportban, és ne adj Isten, hogy valaki útjukba kerüljön, mert azt tetőtől talpig ellepik. Egy lusta polip visszahúzza pacás csápjait sötét kis odújába; nem, a kis ákombákomokra nem pazarolja értékes tintáját. Gyöngyös hullámok törnek meg a part mentén, mint sovány ötletek a zseniális elme mélyén, még mielőtt kipattannának onnan, akár a szerelem nyila a bűvös íj húrjáról. Egy félénk őz baktat a harmatos fűben; szomjas szegény, de gyönyörű buta szemei nem engedik a tudós víz felé, ezért egyhangúan lenyalogatja az édeskés cseppeket a fűszálak hegyeiről. Bambán bámul a messzi erdőbe, ahol társai már várják remegő combokkal, készen arra, hogy bármikor elrohanjanak, ha veszély közeleg. Az örökzöld, ájult levelek álmosan, penészesen horkolnak évezredes álmot a fák mögött, még szellő sem mozdítja őket. A nagy óriások, mint halhatatlan istenek, terpeszkednek az ég felé, rázzák zseniális koronájukat és megfeszítik törzsüket, holott tudják, hogy holnap jön egy kis féreg és elrágja nedűvel telt gyökerüket, ők pedig elenyésznek, csak száraz lapokat hagyva hátra, meg egy kéznyomot egy tollon. Lombjaikon piciny kis madárkák csiripelnek, akik néha el-elkapnak egy kósza gondolatot és hangosan kiéneklik, tapsolva saját magukat és csippentve egyet társaik szárnyaiból. Néha egy-egy merész tollas elrugaszkodik az árnyék láncaitól, felhasít a vörös ég felé, majd, ha megolvad a viasz, tehetetlenül visszazuhan, néha az árnyékba, néha a földre, néha a halálba. Teleírott pillangók kísérik a szárnyas kalandort, ellátják virágillattal, vidámsággal és közben minduntalan emlékeztetik rá, hogy nincs jóindulat, nincs örök szárnyalás, csak rövid séta az élet. Pihe-puha tavaszi felhőket ereget a Nap, melyek dallamos verseket énekelnek, és néha elkapják a tekintetem.

Csendesen evezek a tudós vizen, merengek zseniális környezetem évezredes szenvedésein. Bárhova nézek, egyre több betű, egyre több összegyűrt lap; csorog az ólom a leveleken, le a fák ereibe, összemázolva az öreg avart, beletáncolva a tudós vízbe, bepofátlankodva a lusta polip odújába. Csónakom fekete lett, evezőm elporladt. Mindenhol furcsa betűk rajzolódnak ki, záporoznak a vörös égből, belefúródnak a homlokomba és a pupillámba. A halak elhúzódtak, az őzek régen elszaladtak, a fák kitárták szomjas koronájukat, és a madarak meredten zuhantak a sötétbe. A rózsás tündérek néha még kilesnek védő páfrányaik alul, de a kis Cupidon az ölemben szundikál, néha-néha megszúr huncut kis nyilával. Lefekszem a papírcsónakomban, a tudós vízre bízom magam és nézem, hogy hullanak rám a betűk.

Sötétkék egemen
Egyetlen szerelem
Csillaga felragyog
Komótos székeken
Füstös kávéházban
Egy hamuzóban vagyok

Szavadnak illata
Szemednek pillája
Perzseli lelkemet
Beszívják ajkaid
Lelkem dalait
Bánatot ereget

Lehullok szétesem
Magamat égetem
Te vagy életem
Szétmorzsol finoman
Indul mert ott van
Ami itt nem 

 Bűzös szemétdombon kapirgál egy fehér tollú angyal. Egyenként válogatja ki a rothadó ganéjból a legrusnyább, legvisszataszítóbb trágyát. Remegő kezekkel szájához emeli és beleharap. Üveges szemei vérben áznak, míg ő nyeli a keserű zagyot. Bomladozó cafatok hullanak hófehér szárnyaira, mérges nedv fröccsen bársonyos bőrére, és ahol lecsordul, gennyes fekélyek növekednek. Veszetten, habzó szájjal tépi szét a tüdőszagú csomókat, egyre mélyebbre, egyre romlottabb helyre ásva magát. Néha meg-megáll, elgondolkodik összeroncsolt életén, majd újra nekilát zokogva, üvöltve, tébolyult pupillákkal. Alulról fekete leprás kezek nyúlnak piszkos ruhája után, elkapják bokáját, húzzák lefelé, körmeikkel mélyen belehasítanak rózsaszínű húsába. Aztán az epeszínű lé ellepi feje búbját és minden elcsendesül. Néhány babaillatú buborék még kipattan a zsíros zacc alól, de soha semmi nem fogja megtudni, hogy a nyálkás, üszkös hulla a szemétdomb tetején egykor nem volt más, mint egy fehér szárnyú angyal.

Nyisszen az olló, serceg a papír,
Koppan a ceruza, töröl a radír,
Álmos kínlódás bolyong homlokomon,
Amit szeretnék, oly nehéz elmondanom.
 
Lehunyom szemem és elutazom oda,
Hol veled volt az élet kisgyermeki csoda:
Csipogó kiscsibék, vacsora gyertyafényben,
Hosszú imádságok, játék a melegben.
 
Hol öledbe ültettél és elmesélted szépen,
Mit tehetek bátran, és mit miért nem.
Majd rám bíztad a házat meg az életem,
Akkor csak azt tudtam: jól akarsz nekem.
 
Elsuhantak fölöttünk a sunyi, fürge évek,
Észre sem vettem, hogy elhagytalak téged.
Hogy is vettem volna, hisz ugyanannak látlak:
Örökké fiatal, szerető édesanyámnak.
 
Most már tudom, hogy több vagy, mint anyám,
Több vagy, mint barátnőm: az én személyes csodám.
Vigyáznék rád jobban, mint kagyló a gyöngyre,
Hogy semmi se hervassza szép szemedet könnyre.
 
Legyen az életed csupa áldás, öröm,
Szólj, ha rossz ér téged, én azt összetöröm.
Ne facsarja könnyed néhány ősz hajszálad,
Boldogságunkon, szeretetünkön semmit sem változtat.
 
Telnek a percek, üres még a lap,
Hiába írok, a szó szívemben rab.
Nem, nem cifrázom tovább a gondolatot,
Legyen egészséged, és még sok boldog születésnapod!

 Daidalosz ritkán vonult el hosszabb időre az emberek szeme elől. A szigetlakók mindig tudták, hogy hol kell keresni, ha baj van, hiszen minden nap órarend szerint jelent meg: reggel a szúrós sziklák között, utána szutykos műhelyében - itt élte le élete kétharmadát -, később pedig az utcákon kóborolva rongyos köpenye alatt. Ha néha bezárkózott napokig, senki sem zavarta, hiszen tudták, hogy új mű készül.

Ezúttal azonban teltek a napok és Daidalosz nem került elő. A reggeli napfelkeltét már rég nem kísérte a magányos sziklákról, háza ajataja be volt reteszelve, és műhelyében sosem volt fény. Az emberek lassan gyanakodni kezdtek: egyre gyakrabban állt meg valaki az ablaka alatt, mintha várakozna, miközben kíváncsian fürkészte a porlepte ablakok mögött rejtőző ürességet. Szinte naponta bekopogott hozzá egy-egy kedves látogató, de az ajtó sosem nyílt ki, sőt, még a padló deszkái sem nyikordultak meg. Peregtek lassan a hónapok, gyűltek a pókhálók Daidalosz ablakai mögött, de a művész még mindig nem bukkant fel. Az egész sziget zsongott rejtélyes eltűnéséről. Most már kétség sem fért hozzá: Daidalosz elhagyta a szigetet. Senki sem merte kimondani hangosan, de mindenki biztos volt ebben a szörnyű igazságban. Az utcán az emberek értetlenül bámultak egymásra, a családokban felháborodott disputák folytak a megbocsáthatatlan bűnről, a szigetlakók számára megmagyarázhatatlan volt a tudós tette. Szinte érezni lehetett a levegőben a pattanásig feszült felháborodást.

A vihar nem váratott sokáig magára. Egyik reggelen Daidalosz háza előtt megjelent egy csoport ember, aztán jöttek többen, egyre többen, míg csaknem a sziget teljes lakossága odagyűlt. Csak egyetlen szó hangzott el: égesd! és egyszerre millió fákyla gyúlt meg a hajnali félhomályban, majd, mint egy éhes óriás oroszlán, megindult a morgó embertömeg a művész háza felé, készen arra, hogy rázúdítsák a pusztító fényáradatot. És ekkor megmozdultak a öreg pókhálók, lassan, nyikorogva kitárult az ajtó, és a dohos feketeségből - hónapok óta először - kilépett Daidalosz vadonatúj bíbor köpenyben, ragyogó szemekkel és barátságos léptekkel elindult az ámuló embertömeg felé, amely úgy vált szét előtte, mint Mózes előtt a remegő víztömeg. Nem kérdezett semmit, nem is magyarázkodott, hiszen pontosan tudta a szándékot. Csak ballagott egyenes, határozott léptekkel a sziklák felé, kezében egy sirálytollal.

Bíborban tündökölt a hajnali ég alja, friss szőlőillatú szellő fújdogált a sziget keleti sziklái közül. A művész ott ült az éles kövek között, szokásához híven, és fáradt szemekkel bámulta a messzeséget. Senki sem tudta, hogy miért vonul félre minden reggel a sziget legveszélyesebb részére, és órákat tölt el magába zárkózva, szótlanul. Honnan is tudhatták volna, ha soha senki sem járt arrafelé, ahol a legszebben látható a krétai napfelkelte? Csak a művész látogatta ezt a kőrengeteget, ahol néha felmászott a legmagasabb sziklára, és behúnyt szemekkel hagyta, hogy a szél elröpítse képzeletét a felhők mögé, az istenek küszöbére.

Daidalosz Kréta legtekintélyesebb személye volt - természetesen a király után, akinek életreszóló pártfogása alatt állt. Szinte mindenhez értett, jártas volt a legbonyolultabb tudományokban is, és komoly részt vállalt a politikai életben. Ő építette meg a király hatalmas palotáját, az alatta húzódó labirintussal együtt, amiért a király örök hálát esküdött neki, és megígérte, hogy mindent megad, amit csak kíván a páratlan elméjű polihisztor. De mindhiába a tömérdek ígéret, a megtörhetetlen tekintély, Daidalosz sosem volt boldog Kréta szigetén. Tudta jól, hogy más, mint a sziget lakói. Míg mindenki elfogadta a király legfőbb parancsát, hogy a szigetet tilos elhagyni, és, hogy ez az élet legmagasabb és legszebb formája, a művész örökké arról álmodott, hogy milyen lehet a végeláthatatlan kékségen túl, fent a fellegekben, ott ahol az istenek laknak. Daidalosz azt is tudta, hogy kivételes képességekkel van megáldva, ami a szigetlakók fölé helyezi őt, különlegessé, felsőbbrendűvé teszi zseniális elméje. Hiába volt Kréta szülöttje, érezte, hogy nem tartozik oda, érezte, hogy rossz helyre született, rossz testben, és mindenáron szabadulni akart. Ezért sétált ki minden reggel a sziget keleti felére, ahol békésen szemlélhette az istenek lakhelyét, ahol minden reggel megbabonázta Héliosz magasztos tűzhintója. Olyankor elképzelte, hogy milyen lehet istennek lenni, hatalmasnak, imádottnak, halhatatlannak, és könnyeket hullatott önmagáért, mert sosem ülhet Héliosz lángszekerébe, nem kocsikázhatja be az eget azzal a lénnyel, akinek odaajándékozta lelkét, de aki nem vette észre, és sosem fogja őt észrevenni.

Ezen a reggelen azonban valami megváltozott Daidaloszban. Miután Hélosz ismét eltűnt a messzi kékségben, a művészt nem fogta el a keserű melankólia, ahogy eddig történt, hanem valami furcsa elszántságot érzett. Megelégelte a bezártságát, a korlátokat, a gyatra emberi egyszerűséget. Nem akart többé Kréta szolgálója lenni, épített már elég meghódíthatatlan palotát, segített már elég Ariadné-Thészeusz szerelemben, rejtett ő már elég minotauruszt, most az ő boldogságán a sor. Maga elé tartotta a munkától megtört kezeit, és elhatározta, hogy cselekedni fog sorsa változásának érdekében. Épp elgondolkodott azon, hogy mibe kezdhetne, amikor egy sirály tolla finom, kecses mozdulatokkal a tenyerébe hullott. Feje fölött egy magányos madár hasította a trópusi levegőt, függőleges köröket írva az égen. Daidalosz elméje hirtelen megvilágosodott.