A hajnal első sugarai megjelentek a láthatáron.  Felébredt a táj a nyár-éji álmából, az erdő mozgolódni kezdett. Madarak szónokolták ébresztő éneküket a bükkfák görcsös ágain, bogarak neszeltek a nedves fűben, egy nyúl már kimerészkedett a tisztás közepére. Az őz álmatlanul kuporgott egy csipkebokor tövében, bundáján ezüstös fénnyel tündököltek a harmat olvadó gyöngyei. Szemei a távoli hegyeken legeltek fénytelenül, mozdulatlanul. Ez már a harmadik éjszaka volt, amit egyedül virrasztott át. Ő még mindig nem jött vissza. De egyszer csak, a felkelő nap vakító fényében megjelent egy árnyék. Csak egy kis pont volt a távolban, alig észrevehető, szint egybeolvadt a hegyek sötétjével, de az őz szemei megteltek élettel, és békésen zárta őket álomra.

Amióta elindultak végeláthatatlan vándorútjukon, ez így ment. A fenevad sokszor napokig eltűnt, az őz pedig hűségesen várta. Sosem tudta, hogy hol van, mit tesz – de nem is akarta tudni. Mélyen belül megértette, hogy társának van egy része, ami élteti őt, egy sötét titok – és ő ezt sosem fogja látni. Nem volt kíváncsi rá, nem akart vele menni. Amikor a fenevad felnézett a holdra, tudta, hogy ismét itt az idő. Olyankor elindult az éjszaka közepén és pusztított mindent ami az útjába került. Fák recsegtek lábai alatt, csontok ropogtak fogai között, bundája átázott áldozatai vérétől. Az őz meghúzódott egy-egy árnyékban és csak akkor aludt el, mikor már nem hallotta a társát kísérő halálsikolyokat. Legtöbbször másnap éjszakára már visszatért, de akadt alkalom, amikor napokig, hetekig távol volt – az őz pedig éberen várta visszatértét.

A fenevad fáradtan és véresen érkezett. Az alkonyat szárnyain már repült egy újabb nyár-éji álom. Szótlanul leheveredett a csipkebokor tövébe és álomba szenderült. Az őz észrevette, hogy napról napra közelebb fekszik, és ő is mindig araszolt kicsit feléje. Néha lenyalogatta véres bundáját, mikor társa nem vette észre, néha ráhajtotta fejét a karmokra, amelyek annyi angyalt téptek szét. És álmodott vele együtt. Az álmaik mindig közösek voltak – együtt vadásztak, vagy egymásba olvadtak míg az őz énekelt, vagy a fenevad nyersen magáévá tette. Holdra szálltak egymás testén, gyerekként játszottak, szótlanul néztek egymás szemébe. És ez így volt jó. Egyik sem akart többet, sem kevesebbet, és lassan életük része lett ez a körforgás. Vándoroltak, megálltak, öltek és vártak, álmodtak és indultak tovább. A nap végén mindig egymásra találtak, a két vándor – az egyik, aki halálban fürdik, a másik, aki lemossa róla.

A hajnal első sugarai megjelentek a láthatáron. A csipkebokor aljában megmozdult két test. Mire felébredt az erdő, már csak kihűlt helyüket találta. Két árnyék mozgolódott a felkelő nap vakító fényében a kavicsos úton. Egyre zsugorodtak, egyre távolodtak, míg a két folt egybeolvadt és eltűnt a nyári láthatáron.