A két vándor hónapok óta együtt vándorolt a pusztaságban. Akarva akaratlan összeszoktak, védték és óvták egymást minden percben. Éjszakánként egymás vállára hajtották fejüket, bundájuk egybeolvadt, így nem is lehetett elválasztani a két szunnyadó testet. Nem hagyták el egymást, kivéve azokat a sötét álmatlan éjszakákat, amikor a fenevad vadászútra indult, az őz pedig némán és türelmesen várta társát, távolba révedező barna szemeivel. Keveset szóltak, keveset néztek egymás szemébe – de megértették egymást szavak nélkül is. És ez így volt jó.
Egy hasonló közömbös napon történt az eset, ami ismét heget vert a két vándor szívébe. Némán baktattak egymás mellett, mindketten gondolataikba süllyedve, amikor meglátták a fenyőfát. Kicsike volt és öreg – csaknem egy évszázada állt az ösvény mellett. De a fenevad megállt és döbbenten pillantott rá: felismerte a helyet, ahol kis gombolyagként először látta meg a csillagos eget, ahol éles csiszolatlan karmai először mélyedtek bele az eleven húsba, ahol vette az első lélegzetét elátkozott életének. Ott állt előtte a fenyőfa, ahol világra jött. Törzsét mély hegek borították, erős karmok nyomai, melyek elmélyültek a hosszú évek során. Meg volt görnyedve, mint egy anyóka, aki nem bírta már vállán cipelni élete nehéz terhét. És az ágai holtan, kiszáradtan kókadtak körülötte. A fa halott volt.
Az őz ránézett a fenevadra. Szemében mély fájdalom tüze kapott lángra. Látta, ahogy szemei mögött a lelkében régi sebei kínzó lassúsággal szakadnak fel, és belőlük a néma fájdalom fekete vére kezd csordulni. Megérintette társát. A fenevad rápillantott rezzenéstelen arcával, majd lassan lépkedni kezdett a halott fenyőfa felé. Csendben körbejárta, utoljára az emlékezetébe véste, majd rátette gyilkos karmait. Iszonyatos erővel tépte ki gyökerestől a földből, megforgatta a feje fölött, majd összeroppantotta hatalmas kezeivel, apró darabokra törve. Eget rázóan üvölteni kezdett, szeméből véres könnyek hullottak, egész teste pokoli fájdalomtól rázkódott.
Az őz némán állt előtte. Nem érintette meg, nem sírt vele együtt, nem szólt egyetlen szót sem. De egész lényével átérezte társa kínzó gyászát. Csak nézte néma szemeivel, és lelke vele együtt tombolt fájdalmában. Először látta önmagán kívül, zokogva, először látta őt érezni. Bár rezzenéstelen volt arca, az életét is odaadta volna, ha segíthet társán. Azt kívánta, bárcsak ő viselhetné el a fájdalmát, bárcsak levehetné róla a gyász fekete terhét, bárcsak könnyíthetne a lelkén. Odaszaladt volna, egyenesen a gyilkos karmok közé, átölelte volna szorosan, és hagyta volna, hogy összeroppantsa a fenevad, hagyta volna, hogy a testével találjon vigasztalást, hogy a tarkójába zokogja ki bánatát. Ennek ellenére csak állt vele szemben mozdulatlanul és belenézett a fenevad vértől könnyes szemeibe.
Ebben a pillanatban, mikor a két vándor tekintete találkozott, és beleláttak egymás lelkébe, az őz rádöbbent a két titokra. A fenevad kitárta előtte önmagát, engedte őt megpillantani fájdalmának sötét bugyrait, levetette előtte a gyilkos páncélt – az őz előtt ott állt a csupasz érző lélek. És szerette őt. Szerette a megkeseredett gonoszt, aki előtte állt. Amióta először megálmodta őt, küzdött ellene, és most ráébredt arra, hogy hiába. Minden félelme ellenére most először hajlandó volt bevallani önmagának, hogy halálosan szereti, az éjfekete szemeit, a vérben ázott karmait, a halálszagú leheletét, amit a tarkóján érez éjszakánként. És szereti a meleg bundáját, a játékos füleit, és azt, ahogyan magához szorítja miközben vele álmodik. Némán állt előtte és minden porcikájával szerette őt.
Aztán megfordult és elkullogott egy csipkebokorhoz. Leheverészett a tövébe és várt. A fenevad nehézkes léptekkel közeledett hozzá, bizonytalanul. Odakuporodott melléje, átszorította hatalmas karjaival, és az alkonyat vörös ege alatt álomba szenderültek. Kavicsos útról álmodtak, és egy csemete cseresznyefáról.
