Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Ennek az erdőnek a közepében volt egy hatalmas tölgyfa, amely úgy terpeszkedett szét lombos koronájával, mintha át akarná ölelni az egész világot. Ennek a hatalmas tölgyfának a tetejében volt egy vékony, kicsi száraz ág és azon minden nap ott ücsörgött egy fekete varjú. Szép madár volt, testes és mozgékony; amikor kitárta széles szárnyait, minden kismadár ijedten bújt el a lombok mögé. Csillogó fekete szemei voltak, amelyek mindent megláttak, és ha valamit egyszer észrevett ez a félelmetes varjú, azt biztosan megkaparintotta magának. 

 

Egy napon, amikor így ücsörgött magányosan a fa tetején a varjú, egyszer csak elszáguldott mellette egy hófehér galambocska. A vidám kis teremtés megpördült a levegőben és kíváncsian rámosolygott a félelmetes varjúra. A varjú azonnal dühbe gurult, és csaknem utána vetette magát a gyanútlan jószágnak, de erre már nem volt ideje, mert a galamb visszafordult és letelepedett a fekete madár mellé.

 

-    Buuk-burukk, buuk-burukk – énekelte vidáman.

 

A varjú csak nézte, nézte, de nem szólt semmit. Aztán bedugta a fejét a szárnya alá és elaludt. Másnap amikor száguldott a tölgyfa felé, már távolról látta a hófehér galambot a fán, épp az ő száraz ágára telepedett le. Ismét dühbe gurult, de amire odaért a fához, elpárolgott a dühe és semmit sem szólva óvatosan leszállt a galamb mellé. Egész nap ott ültek, egymáshoz sem szóltak, csak néha összetalálkozott a szemük. És ez így ment sok napon át. Egyszer aztán megszólalt a varjú:

 

- Galambocska, legyünk barátok!

 

- Nem lehet, kedves varjú – válaszolt csendesen a galamb.

 

- Hát miért ne lehetne? – kérdezte meglepődve a varjú.

 

- Mert én galamb vagyok, te pedig varjú. És a galambok nem barátkozhatnak a varjúkkal.

 

Ezen elgondolkozott a varjú. Ugyan miért nem barátkozhatnak? Hiszen nem ellenségek, nem vadásznak egymásra, sőt, semmi közük nincs egymáshoz. Egész nap ezen törte a fejét, sőt még másnap is, és amikor megérkezett a galamb, így szólt hozzá:

 

-  Mondd meg nekem, galambocska, mégis miért nem lehetünk barátok?

 

-  Azért – felelte csendesen a galamb – mert nekem fehér a tollam, neked meg fekete. És a galambok nem barátkoznak fekete tollú madarakkal.

 

-  De ha egy ágon ülnek, akkor barátkozhatnak is.

 

-  És azért, mert én kecses vagyok és törékeny, te pedig otromba és vad. És a galambok nem barátkoznak durva madarakkal.

 

-  De ha nem félnek tőlük, akkor barátkozhatnak is.

 

- És azért – szavalta kitartóan a galamb – mert én meleg és bársonyos hangon burukkolok, a te károgásod pedig olyan ijesztő, mintha leszakadna az ég.

 

-  De hiszen egész nap ezt hallgatod, galambocska. Kérlek téged, hadd legyünk barátod, és meglásd, olyan leszek, amilyen szeretnéd, hogy legyek.

 

És a varjú addig-addig kérlelte a galambocskát, amíg az beleegyezett, hogy barátok legyenek. Attól a perctől elválaszthatatlanok voltak. Egész nap együtt ücsörögtek a faágon, éjszaka pedig a varjú hazakísérte a galambocskát, nehogy baja essen.

 

Azonban nemsokára a meglátta őket a többi galamb is, és elkezdtek suttogni egymás között, amikor pedig feltűnt a varjú, hangosan nevetni kezdtek. Hiába csitította őket a galambocska, a többi galamb folyton kinevette a varjút, míg egy napon a varjú megelégelte a gúnyolódást és rájuk támadott és szétkergette a vidám társaságot. Ezért a galambok úgy megharagudtak, hogy többé szóba sem álltak a galambocskával, ő pedig szomorú volt egész nap, mert elhagyták a barátai. A varjú hiába próbálta vígasztalni, a kis galambocska csak szomorkodott, szomorkodott, de még mindig barátok maradtak.

 

Aztán egy napon gondolt egyet a varjú és közelebb húzódott a galambocskához. Odabújt egészen közel hozzá, így akarta felvidítani és jelezni, hogy ő ott van mellette. Azonban este, amikor készült hazamenni a galamb, észrevette, hogy a szép fehér tolla poros és szürke lett, hiszen a varjú tollain nem látszik, ha koszosak. A varjú elszégyellte magát és megígérte, hogy másnapra megtisztítja magát, de hiába, a galamb tollai úgyis mindig szürkék lettek. A galamb mégsem hagyta ott, inkább elviselte, hogy foltos legyen, de még mindig barátok maradtak.

 

Egyszer aztán a galamb elkezdett burukkolni bársonyos, vidám hangon. Szebbnél szebb dalocskákat burukkolt és intette a varjút, hogy ő is énekeljen. A varjú azonban csak károgott rekedt hangján, de a galamb dalocskáit nem tudta sehogy sem elénekelni. Ekkor nagyon megszomorodott a galambocska, és így szólt:

 

-  Látod, varjú, kedves varjú, ezért nem lehetünk mi barátok.