"- Kevés - mondta a férfi.

- Kevés - mondta a nő is. - Hát persze, hogy kevés. Csak el akartam mondani, hogy tudjad... De ne hidd, hogy egy pillanatig is reménykedtem, mintha ez elég lenne, mintha ez lenne minden. Ezek csak eszközök, szerelmem, tudom jól, szomorú eszközök. Csak elmondtam és megneveztem mindezt, mert azt akartam, tudjad, hogy nem kívánhatsz olyat tőlem, amit el ne fogadjak, vagy vonakodjak teljesíteni. Igazad van, kevés ez. Mert a szerelemnek két színpada van, ahol a nagy kettős lezajlik, s mindkettő végtelen, az ágy és a világ. És mi a világban is fogunk élni. S nem elég megtenni mindent, amit ötleted, vágyad vagy szeszélyed követelhet tőlem, nem, tudnom kell, mi az, ami neked a boldogságot adja, meg kell fejtenem és fel kell találnom téged. meg kell tudnom, mi az, amire úgy vágyol, hogy magadnak sem vallod be, a halálos ágyon sem, mikor már minden mindegy: meg kell tudnom és meg kell mondanom neked, hogy tudjad, hogy jó legyen neked, hogy végre egyszer boldog lehessél.Mert te vagy a boldogtalan ember, szerelmem, s én nem bírom el a te boldogtalanságodat, meg akarom nevezni azt, amire vágyol... de ez sem elég, ez is kevés, ez durva munka és műhiba lenne, mert nekem is van műfajom, ha nem tudnád, csak éppen nem olyan magas rangú és bonyolult, mint a tiéd. Az én műfajom?... Csak annyi, hogy szeretlek. Ezért leszek erős és okos, szemérmes és romlott, türelmes és magányos, féktelen és figyelmes, mert szeretlek.[…] De a titkot csak te mondhatod ki. Én nem tehetek mást, mint várni, figyelni, megtudni, s aztán némán, az egésszel, életemmel és testemmel, hallgatásommal, csókjaimmal, viselkedésemmel átadni neked ezt a tudást és titkot. Ezt kell csinálnom, mert szeretlek. S ezért félsz tőle, az élettől és teljességtől, mert semmitől nem fél úgy az ember, a kínpadtól és az akasztófától sem, mint önmagától, a titoktól, mellyel nem mer szembenézni. Jó lesz aztán, szerelmem?...Nem tudom. Egyszerű lesz minden, sokkal egyszerűbb. S a két színpadon, az ágyban és a világban, cinkosok leszünk, akik mindent tudnak, önmagukról és a közönségről is, s nincs többé lámpalázunk. Mert a szerelem cinkosság és szövetség is, Giacomo, nemcsak láz és eskü, könny és sikoly, nagyon és kemény szövetség. S én állom ezt a szövetséget halálig. Mi lesz?... Nincs tervem, Giacomo. Nem mondom, hogy „itt vagyok, tiéd vagyok, vigyél magaddal” – mert ezek ostoba szavak csak. De tudnod kell, ha nem is viszel most magaddal, hogy várlak, örökké, titkon, míg eszedbe jutok, s egy napon kegyes leszel, és felém fordulsz. Nincs okom esküdözni, sem ígérni, mert én a valóságot tudom, szerelmem, s a valóság annyi, hogy te vagy az igazi.[…] Mert még mindig álarcosan nézzük egymást, szerelmem, még sok, sok álarc van közöttünk, s mindegyiket le kell vetni, amíg végre megismerjük egymás igazi és meztelen arcát. Ne siess, ne kapkodj, ne nyúlkálj az álarc felé, ne dobd el még. Nem véletlen, hogy álarcosan találkozunk, hosszú idő után, mikor mindegyik elhagyta végre börtönét, s szemközt állunk egymással; ne siess eldobni az álarcot, mert találsz alatta egy másikat, mely csontból, húsból és bőrből van, s éppen úgy álarc, mint ez a másik, mely selyemből készült. Még sok álarcot kell eldobni, míg láthatom és megismerhetem arcodat. De tudom, hogy valahol messze, messze él ez a másik arcod is, s ezt kell látnom egy napon; mert szeretlek.[…] S ezért nem ígérek most, nem esküdözöm, nem követelek semmit, akármilyen vadul dobol is a szívem e pillanatban; mert megismertem arcomat, s tudom, hogy hasonlít a tiédre, s te vagy az igazi. Ez elég?...

- Kevés – mondta a férfi."

***

"Megvizsgáltam szívemet, s csak azt mondhatom, hogy a kötés, melyet szavakkal és tőrrel akartunk kettévágni, erősebb, mint volt egy nappal elébb, mint volt valaha is: a kötés, mely Párma grófnőjéhez fűz. Úgy látszik, amit az istenek megkötnek, azt az emberek hasztalan akarják ügyes vagy gyöngéd, vagy erőszakos kezekkel szétoldani. Ezért vigyázzon Párma grófnője lelkére, s arra, hogy ne találkozzunk soha többé az életben. A tűz kialszik, mondta a grófnő, és minden indulat hamu lesz egyszer; de most hadd mondjam én, búcsúra, hogy van egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani. Ezt a tüzet csakugyan az égből lopták le emberi kezek, s az istenek most örökké irigykednek a tolvaj emberekre. Ez a tűz égni fog szívemben s nem is akarom eloltani: s akármit ad az élet, s bármilyen hűséges leszek is jellememhez és műfajomhoz, tudni fogom, hogy ez az érzés nem szűnik és életem tartalma. Nem mondtam ki neki, hogy "Csak-Téged-és-örökké", s amit a szerelmesek általában mondani szoktak [...]. Nem mondtam ki a vágy és a vallomás örök, útszéli szavait, s ez elhallgatott szavak most már örökké visszhangoznak kettőnk lelkében; ezért írom meg jelentésemben, búcsúra, ahogy megállapodtunk, szó szerint és hűségesen. A mutatvány sikerült, Kegyelmes gróf, a vendégjátéknak vége. De aminek nincs és nem lesz soha vége, s amit Kegyelmességed minden ereje, titkos hatalma, félelmes körültekintése és bölcs szövegmagyarázata sem tud feloldani és megsemmisíteni, ennyi csak: a megismerés, hogy a lángot és parazsat, melyet az isteni végzet gyújtott és szított az emberi szívben, emberi kézzel és ügyességgel nem lehet eloltani. S amit nem mondhattam meg, mert nem akartam kontár lenni: hogy van egyfajta áldozat és szolgálat a szerelemben, amely több és igazibb, mint a vallomás és rablás, több, mint a "Csak-Téged-és-örökké", van egyfajta szerelem, mely nem elvenni akar, hanem megóvni, nem bántani akar, hanem megmenteni, s talán csak ez az igazi, s őszinte meglepetésemre ilyen az érzés, mely Párma grófnőjének emlékét őrzi szívemben. [...] Lehet, hogy a tőrt, melyet nekem adott, szívekben kell megforgatnom majd; mondd meg neki, hogy nyugodt lehet, kezem hideg lesz és biztos e pillanatokban. Mert ez a kéz, melyet ő most annyira megvet, egyszer reszketett csak: amikor megbénította, egyszer az életben, a jóság, belátás és szánalom, amikor nem nyúlt ki feléje, az Igazi után. S halálos ágyadon, mikor az utolsó szót keresed, mondd neki azt, ami egyszerre lesz a Te búcsúd és az én elhallgatott üzenetem: "Csak Téged és örökké"."