Micsoda varázslat terjeng az elszigetelt könyvtárban! Egyetlen duda, egyetlen zavaros berregés sem hatol be, csak a víz selymes csobogását hallom. Siklok egy rozsdás kis papírcsónakban a Dunán, ölemben a kis Cupidon íját szorongatja és bámul rám tanácstalan szemekkel. A harmatpermetes páfrányok közül néha kikandikál egy-egy rózsás tündér, és ha megsimogatom, az én kis íjászom rögtön feléjük lövelli csiklandozó nyilát. A kristálytiszta vízben legömbölyített pikkelyes betűk úszkálnak, néha egy-egy kiemelkedik a vízből, nekiütközik egy sziklának és apró darabokra törik. Aztán jön egy egész hatalmas raj, sok kis apró ákombákom egy fekete csoportban, és ne adj Isten, hogy valaki útjukba kerüljön, mert azt tetőtől talpig ellepik. Egy lusta polip visszahúzza pacás csápjait sötét kis odújába; nem, a kis ákombákomokra nem pazarolja értékes tintáját. Gyöngyös hullámok törnek meg a part mentén, mint sovány ötletek a zseniális elme mélyén, még mielőtt kipattannának onnan, akár a szerelem nyila a bűvös íj húrjáról. Egy félénk őz baktat a harmatos fűben; szomjas szegény, de gyönyörű buta szemei nem engedik a tudós víz felé, ezért egyhangúan lenyalogatja az édeskés cseppeket a fűszálak hegyeiről. Bambán bámul a messzi erdőbe, ahol társai már várják remegő combokkal, készen arra, hogy bármikor elrohanjanak, ha veszély közeleg. Az örökzöld, ájult levelek álmosan, penészesen horkolnak évezredes álmot a fák mögött, még szellő sem mozdítja őket. A nagy óriások, mint halhatatlan istenek, terpeszkednek az ég felé, rázzák zseniális koronájukat és megfeszítik törzsüket, holott tudják, hogy holnap jön egy kis féreg és elrágja nedűvel telt gyökerüket, ők pedig elenyésznek, csak száraz lapokat hagyva hátra, meg egy kéznyomot egy tollon. Lombjaikon piciny kis madárkák csiripelnek, akik néha el-elkapnak egy kósza gondolatot és hangosan kiéneklik, tapsolva saját magukat és csippentve egyet társaik szárnyaiból. Néha egy-egy merész tollas elrugaszkodik az árnyék láncaitól, felhasít a vörös ég felé, majd, ha megolvad a viasz, tehetetlenül visszazuhan, néha az árnyékba, néha a földre, néha a halálba. Teleírott pillangók kísérik a szárnyas kalandort, ellátják virágillattal, vidámsággal és közben minduntalan emlékeztetik rá, hogy nincs jóindulat, nincs örök szárnyalás, csak rövid séta az élet. Pihe-puha tavaszi felhőket ereget a Nap, melyek dallamos verseket énekelnek, és néha elkapják a tekintetem.

Csendesen evezek a tudós vizen, merengek zseniális környezetem évezredes szenvedésein. Bárhova nézek, egyre több betű, egyre több összegyűrt lap; csorog az ólom a leveleken, le a fák ereibe, összemázolva az öreg avart, beletáncolva a tudós vízbe, bepofátlankodva a lusta polip odújába. Csónakom fekete lett, evezőm elporladt. Mindenhol furcsa betűk rajzolódnak ki, záporoznak a vörös égből, belefúródnak a homlokomba és a pupillámba. A halak elhúzódtak, az őzek régen elszaladtak, a fák kitárták szomjas koronájukat, és a madarak meredten zuhantak a sötétbe. A rózsás tündérek néha még kilesnek védő páfrányaik alul, de a kis Cupidon az ölemben szundikál, néha-néha megszúr huncut kis nyilával. Lefekszem a papírcsónakomban, a tudós vízre bízom magam és nézem, hogy hullanak rám a betűk.