Nos, azt azért nem állítom, hogy csalódást okozott a könyv, hiszen Márai mindig lenyűgöz, de az igazat megvallva, többre számítottam ettől a regénytől. Már régóta készültem elolvasni, de tudatosan halogattam, ugyanis szokásom a legjobbat hagyni utoljára. Lehet, hogy épp ezért éreztem egy kicsit gyengének. Tulajdonképpen nem is a könyvvel van a baj, hiszen Márai munkája kifogástalan, sőt, maga a könyv egy remekműnek számít, annál inkább az én ízlésemmel. Másképp fogalmazva, volt már más Márai könyv, ami sokkal jobban megragadott és erőteljesebb lelki változást indított el bennem.

Először, kezdeném azzal, ami nem felelt meg az elvárásaimnak. A párbeszédek. Ez volt szinte a legnagyobb problémám a regénnyel. Tudom, hogy Márai stílusának elmaradhatatlan kellékei a monológikus párbeszédek, de ennél a regénynél már szinte vártam, hogy mikor lesz vége a hosszú beszédnek. Gyakorlatilag az egész regény alatt csak a tábornok fia beszélt, az ő lelki világát alaposan megismertük, azonban Konrádról szinte semmit sem tudunk. Egyáltalán nem mutat be semmit az ő nézőpontjából, pedig én épp erre vártam, hogy mikor szólal már meg a rejtélyes vendég. És már az utolsó oldalon voltam, de még mindig reménykedtem, hogy talán egy-két elejtett szó, és mindent megmagyaráz, és mondanom sem kell, mekkora csalódás volt, hogy a legintimebb szavai ezek voltak: “Tudod, hogy így van.” Persze, ezzel elismer mindent, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért is tette. Szó szerint visszautasítja a magyarázat lehetőségét és a tábornok fiával együtt az olvasót is a értetlenség és emésztő kíváncsiság medrében hagyja. Ez a tény volt a legzavaróbb a regényben. Márai hagyja a gyertyákat csonkig égni a saját titkukkal, amire soha nem derül fény és amit Konrád magával visz a sírba. A tábornok fia azzal vádolja, hogy közönséges módon megcsalta őt a feleségével és szerelmi indulattól vezérelve akart az életére törni. Én azonban képtelen vagyok elfogadni azt, hogy Konrád ezért tette azt, amit tett – vagy amit tenni szándékozott. Ő nem közönséges ember volt, nem az átlagember eszével gondolkodott, tehát valami különös oka volt rá – amire azonban még csak utalás sem történik. Sőt, elfogadja, elismeri egykori barátja vádjait, semmit sem tagad, nem védi meg magát – de miért?! Szinte felháborít ez a tény.

Ismét átgondolva a regényt, valójában nagyon tetszett, hiszen Márai két fontos témakörét dolgozza fel, a barátságot és a szerelmet – és ez az én életemben is nagyon aktuális. Ezért is érintett meg annyira a regény, hiszen a két barát viszonyában ráismertem a saját életem egy kis részletére (persze eltúlzott és tökéletesített változatban) és Konrád személyében saját magamra (szintén felnagyított alakban). Azonban megszoktam, hogy Márai mindig kimondja azt, amire éppen gondolok, oly pontosan beletalál a szívem közepébe minden szava, hogy magam sem tudnám pontosabban elmondani. De most Konrád hallagatott. Végig hallgatott. És a gondolataim is. Ezért is nagy kihívás ez a könyv, mert ezúttal magamtól kell rájönnöm a titkokra, saját magam kell megfogalmaznom a gondolatait és indítékait – amik könnyen lehetnének az enyémek is. (Persze Konrád jelleméről is írhatnék jó néhány oldalt, de akkor sem tudnám kimeríteni – de röviden: még a legbecsületesebb és legerkölcsösebb emberben is ott lapul a gonosz, és előtörhet, még a legigazabb és legőszintébb barát is társa ellen fordulhat, ha van egy oka, ami felhatalmazza őt erre.) Az bizonyos, hogy még egyszer elolvasom a regényt, és talán másodjára sikerül megfejtenem Konrád titkát és sikerül megértenem az elhallgatások lényegét is.