Héliosz szekerének rúdja épp feltűnt az ég alján amikor Daidalosz kiért a sziklák tetejére. A bíbor köpeny úgy áradt szét széles hátán, mint a hajnali ég vöröse a láthatáron, néha meg-meglibbent a meleg nyári szélben, mintha épp felfedni készülne sötét titkát, aztán visszafogottan simult ismét a művész ősi testére. A felbőszült tömeg összezárt ajkakkal és tágra nyílt szemekkel követte a mestert. Senki sem mert szólalni, csak várták, hogy mivel fogja ismét lenyűgözni az öreg zseni tudatlan elméjüket. Daidalosz felért a legmagasabb csúcsra, ami a szigeten volt. Lenézett az alatta morajló tengerre, de álmaihoz képest oly kicsinek és közelinek tűnt, hogy szívét szánalom öntötte el. Annyiszor elképzelte már útja végállomását, a magaslatot, az istenek lakhelyét, a világot, amelynek kapuját ő fogja először benyitni, hogy a földi élete csak egy halvány látomásnak tűnt, az emberek pedig parányi földhözragadt férgeknek, kikre nap mint nap rátapos a sors. Ő viszont nem hagyja magát eltiporni, megmutatja a földanyának, annak a gonosz mostohának, aki rabjává tette minden gyermekét, hogy képes kitörni átkozott gubójából, ő lesz az, aki új törvényeket ír és felviszi az istenek közé. Ekkor egyetlen mozdulattal eloldozta bíbor köpenyét, és a lepel hangtalan sikollyal hullott a porba, felfedve a titkot, ami minden szigetlakó kövesedett elméjébe hatalmas csattanással vésődött bele. Daidalosz búcsúszó nélkül megfordult, kitárta hófehér szárnyait és mohó léptekkel vetette bele magát a semmibe. Egy pillanatra elnyelte a mélység, majd csattogó lendülettel hasított fel a magasba, mindenki feje fölé, a csillogó viasz szikrákat szórt a nép szemébe. Látta a zöld réteket, a piciny kunyhókat, a műhelyt, ahol leélte életét, látta a kastélyt, amit épített, és a legmagasabb tornyában látta állni a királyt szomorú szemekkel, bölcsen, mint egy öreg félisten. Nem búcsúzott, nem bánta maga mögött hagyni az életet, tudta, hogy ami odafent vár rá, az sokkal jobb lesz. Szemét a végtelen messzeségre emelte, és elindult a nagy találkozásra. Egyre magasabbra szárnyalt, és egyre hatalmasabbnak érezte magát. Hófehér szárnyai dallamosan csattogtak mellette, és énekük röpítette a művészt olyan helyekre, ahol még senki se járt. Felért az istenek kapujába, már látta maga előtt száguldani Héliosz paripáit, látta amint a villámokat szóró főisten nászát ünnepli a csillagok anyjával. Olyan közel volt már, hogy érezte az isteni illatot, a hatalom mámorát, a halhatatlanságot, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy elvegye. De amint ezt megtette, meglátta az alatta sötétlő mélységet, és azt, amint a fehér tollait egyenként szippantja be. Ekkor vette észre az elviselhetetlen meleget, ami körülvette, érezte amint az olvadó viasz végigcsorog a hátán és legördül a semmibe az álmaival együtt. Tehetetlenül nézte, hogy lassan elfogynak a szárnyai, és hiába kapálózott, hiába kiáltott, az istenek nem hallották kétségbeesett hangját. Lassan az utolsó toll is lehullott és beleolvadt a semmibe. Ekkor jött rá, hogy egyedül van. Mint egy villámcsapás, tudatosult benne, hogy neki nincs világa, nincs temetője, ő sehova sem tartozik. Semmiből lett és azzá lesz ismét. Az ő hangját senki sem hallotta soha, az ő szavait nem értik meg sem a földön, sem az égben. Végtelen magány az ő úti célja, nem az istenek lakhelye. Megállt. Tudta, hogy hazaért.