Az ember akaratlanul beleszületik a sorsába. Ha kereszténynek születtél, kereszténynek halsz meg. Ha hindu vagy, az maradsz minden életedben, mig eléred a nirvanád, és rájössz, hogy minden hazugság. Ha szegények apádék, te sem számithatsz jobb sorsra, ha pedig mindened megvan, a te eszed is éppúgy elveszi a kapzsiság, mint nagyapádét, aki nevet adott a családodnak. Miért van az, hogy csak olyan kevésnek adatik meg a lehetőség, hogy változtasson rajta? Miért van az, hogy csak a kiválasztott néhány álltathatja magát azzal, hogy boldog? És mit kell tegyél ahhoz, hogy valóban elérd az élet nirvanáját? El kell add a tested vagy a lelked, a gyermeked vagy a méhet amelyik a világra lökött. Meg kell tagadd önmagad, fel kell add az egyediséged. Akkor hogy lehet szent a boldogság, ha mindig egy átkozott árat kell fizetni érte? Nem, nem is létezik szent öröm, a beatus csak egy képzet a csüggedő emberi elmében. A boldogság is csak egy formája a kapzsiságnak, amire ráragasztottuk a szentesitett cél céduláját. Mindenre jogosultságot ad, hát nem könnyű ráfogni a sok szennyet, amit kiokádunk magunkból? Miért hazudsz? Hogy ne fájjon, és legyünk boldogok. Miért csalsz? Hogy én is legyek boldog és a naiv feleségem is. Miért ölsz? Hogy legyen boldog az, akinek nem metszették el a mit sem sejtő ütőerét álmában. Ebben áll a boldogságunk. Egy üdvösség, egy nirvána ami mindenre szentesit, és mindent felemészt, ami az útjában van, és mikor végre olyan közel vagyunk hozzá, hogy megérinthetjük kihűlt kezeinkkel, akkor jövőnk rá arra, hogy nem is létezik, és csak egy kétségbeesett távoli képzetet hajszoltunk, amibe minden ember beleszületik, kivétel nélkül.