Avagy hogyan öld meg a lányt, anélkül, hogy felfalnád

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, egy hatalmas hegy tetején volt egy kis falucska. Sötét felhők óriási fenyőerdők vették körül, és a házak tetejéről sohasem olvadt el a hó. Az emberek szinte egész nap a fénytelen házakban kuporogtak, elbújva a hidegtől és végezve saját kis munkájukat. A férfiak többsége favágó volt, vagy kovács, a nők pedig a házimunkát végezték és ruhákat varrtak. Ezek a szürke emberek között élt egy szürke kislány is, aki mindig az utcán szaladgált, édesanyjának hordta a vizet, vagy az emberek egykedvű munkáját leste. Szófogadó kislány volt, aki mindig úgy tett, ahogyan az édesanyja parancsolta. A kislány nagymamája a sűrű fenyves közepén lakott egyedül egy faházikóban, és a kislány, amikor felcseperedett, minden nap kiballagott az erdőbe, kis kosárkájában egy kis csemegét vitt a nagymamának, és cserében mindig kapott valami finomságot. Nem félt egyedül menni az erdei ösvényen, hiszen ott senki sem járt rajta kívül, és édesanyjának tanácsát megfogadva soha nem tért le az útról, még egy-egy fehér bundás nyulacska kedvéért sem.

Egy napon azonban, ahogy a nagymama felé ballagott, egyszer csak megrezzent mellette a bokor. Elmosolyodott a kislány, mert azt hitte, hogy ismét egy kis nyulacska bújkál, és ő most alaposan ráijeszt. De amikor kettéhajtotta a bokor ágait, egy arany szempár és egy fekete bundájú farkas lapult mögötte. A kislány úgy megrémült, hogy ijedtében elkezdett szaladni, és a nagymama házáig meg sem állt.

– Nagymama, nagymama – nagy robajjal szaladt be a kunyhóba – Farkast láttam, nagymama!

– Édes kislányom, ne félj, ha nem állsz szóba velük, a farkasok nem bántanak.

– De nagymama, én nem tudom, hogyan fogok hazamenni, hiszen úgy félek!

– Ismét mondom, nem kell félned, csak ne állj szóba vele, és akkor semmi baj sem történhet, kislányom. De felejtsd el most azt a csúnya farkast, mert van számodra egy meglepetésem – bíztatta a öregasszony a remegő kislányt.

Azzal elővett egy csomagot, és a kislány ölébe tette. Amikor kibontotta, lám, lám, egy gyönyörű, bársonyos piros kis köpeny volt benne. A kislány azonnal magára kapta, és olyan jól állt neki, mintha rá öltötték volna.

– Édes kislányom, sose vedd le ezt a köpenyt, mert ez különleges ajándék, csak neked. És legyen a neved ezentúl Piroska, mert olyan jól áll neked.

– Köszönöm, nagymama – ölelte meg Piroska, és úgy örült a köpenynek, mint soha semmi másnak. A kislány egyből színes lett, és tudta, hogy a faluban is mindenki őt fogja csodálni.

Egész nap azt dédelgette, simogatta, gyönyörködött benne. Ezért, amire hazafelé indult, minden félelme elszállt. Eszébe sem jutott a félelmetes farkas, csak azt figyelte, milyen kecsesen lobog a köpenye a szélben. Ezért hirtelen megtorpant, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy a fekete farkas az ösvényen áll éppen előtte. Már ki akarta mondani, hogy „Kérlek, farkas, ne bánts!”, amikor eszébe jutottak a nagymama szavai, és inkább nem szólt semmit, csak állt némán a farkas előtt. De az megszólalt:

– Kedves kislány, gyere velem, elkísérlek, hogy ne félj egyedül.

Piroska ijedten nézett a farkasra – most meg kell szólalnia.

– Köszönöm, farkas, de egyedül is haza találok.

– Nem, nem, gyere ide mellém, én elkísérlek. És ne félj tőlem, mert nem bántalak.

A farkas olyan meleg szemekkel mosolygott Piroskára, hogy a kislány akaratán kívül is odalépett mellé, és ketten folytatták az útjukat.

– Mi a neved, szép kislány?

– Piroska vagyok.

– És hol jártál, Piroska?

– A nagymamánál voltam. Látod, ő adta nekem ezt a szép piros köpenyt.

– Bizony, bizony, gyönyörű köpenyed van, Piroska. Kár, hogy nekem nincsen ilyenem.

– Ha szeretnéd, varrok egyet neked.

– Mi farkasok nem hordunk ruhákat, Piroska – nevetett a farkas, és elmosolyodott a kislány jószívűségén.

Az erdő szélén aztán elbúcsúztak, mert a farkas nem mehetett tovább, nehogy valaki meglássa és lelője. Másnap Piroska ismét elment a nagymamához, és ismét találkozott a farkassal, de ezúttal a nagymama háza felé is együtt mentek. A farkas segített vinni a kosárkát és cserében Piroska hazafelé megosztotta vele a nagymamától kapott süteményt. Ez így ment ezután minden nap. Piroska többé nem volt egyedül a sötét erdei úton, mert minden alkalommal az arany szemű farkas várta az erdő szélén és elkísérte útján. Néha, hogyha nagy volt a hó, vagy nagyon hideg volt, a farkas felkapta Piroskát a hátára és úgy vitte a nagymama háza széléig.

Egyszer aztán a nagymama megkérdezte:

– Mondd csak, Piroska, találkoztál még a farkassal?

– Nem, nagymama, nem találkoztam – hazudta a lány. Tudta, hogy erről nem szabad beszélnie senkinek, mert ez az ő titka és a farkasé.

– Mostanában egyre többször látom a házam körül ólálkodni, ezért aggódom, nehogy rád támadjon, kislányom.

– Ne félj nagymama, hiszen te mondtad, hogy a farkasok nem bántanak. Ez a farkas biztosan nem – nyugtatta meg Piroska a nagymamát.

Hazafelé aztán a farkas elcsalogatta Piroskát egy titkos helyre. A lány előbb ellenkezett, hiszen nem akarta megszegni az édesanyja parancsát, hogy ne térjen le az ösvényről, de a farkas szép szemei végül meggyőzték. A farkas elvitte a lányt egy hatalmas, vén fenyőfa alá, ahol elolvadt a hó és szebbnél szebb virágok nyíladoztak. Tudta, hogy a lány örülni fog ennek, és így is lett. Piroska végigsimogatta az összes virágot, egy gyönyörű pirosat leszakított és a köpenyébe rejtette. Aztán egy színes koszorút vont belőlük és a farkas nyakába akasztotta, a farkas pedig megcsókolgatta Piroska dolgos kis kezeit.

Telt, múlt az idő, Piroskából egészen szép lány lett, és a farkas bundájában már megjelent egy-egy fehér szőrszál. Már kevesebbet találkoztak, mert Piroskának más dolga is akadt, és nem ment minden nap a nagymamához. De az eszében szüntelenül a fekete farkas járt, mindig őt leste az ablakából, és ha néha megpillantotta az erdő szélén ólálkodni, a szíve majd kirepült örömében. Egy napon aztán, amikor Piroska ismét a nagymamához ballagott, a farkas nem jelent meg. El nem tudta képzelni a lány, hogy vajon mi történhetett, hogy a jó barátja nem jött érte, hiszen eddig még egyszer sem fordult elő. Ahogy bandukolt az ösvényen, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy fekete folt ugrándozik a mezőn. Hamar rájött, hogy ez az ő farkasa, de ekkor megpillantott egy másik állatot is, egy gyönyörű szép fehér farkast, odasimulva az oldalához. Piroska nagyon elszomorodott, úgy érezte, hogy a barátja elfelejtette. Másnap újra elment a nagymamához, de a farkas most sem jött érte, hanem a mezőn játszadozott az új barátjával. Aztán harmadnap megjelent a farkas, és vidáman újságolta el Piroskának, hogy milyen jó társat talált. Piroska mosolyogva végighallgatta, de a szíve majd megszakadt bánatában. Még a nagymama is észrevette, hogy a lány szívét nagy bú nyomja, de Piroska csak intett a fejével, hogy nincsen semmi baj. A szíve mélyén azonban tudta, hogy a farkas többé nem lesz a barátja.

– Ne szomorkodj, Piroska, hiszen a farkas nem lehet egy ember barátja. Farkas társ kell neki, aki mindig mellette van és akivel családot alapíthat – vígasztalta magát a lány.

A farkas többé nem várta az erdő szélén. Néha meg-megpillantotta, amint a fák alatt eledel után kutat, vagy amint a réten játszadozik a fehér farkassal, de többé soha nem beszélt vele. Nemsokára a nagymama beköltözött a faluba, mert túl öreg volt már ahhoz, hogy egyedül éljen az erdőben, és Piroska tudta, hogy többé nem fog az erdőbe menni, Ezért, amikor utoljára ment a nagymama házához, leszakított egy darabot a piros köpenyéből, belecsomagolt egy finom süteményt, és felkötötte a bokorra, ahol először találkozott a farkassal. Amikor visszafelé jött, a piros csomag már nem volt ott. Piroska, vérző szívvel bár, de békésen szorongatva a köpenye alatt őrzött piros virágot, hazatért.

A farkast soha többé nem látta.