Daidalosz ritkán vonult el hosszabb időre az emberek szeme elől. A szigetlakók mindig tudták, hogy hol kell keresni, ha baj van, hiszen minden nap órarend szerint jelent meg: reggel a szúrós sziklák között, utána szutykos műhelyében - itt élte le élete kétharmadát -, később pedig az utcákon kóborolva rongyos köpenye alatt. Ha néha bezárkózott napokig, senki sem zavarta, hiszen tudták, hogy új mű készül.

Ezúttal azonban teltek a napok és Daidalosz nem került elő. A reggeli napfelkeltét már rég nem kísérte a magányos sziklákról, háza ajataja be volt reteszelve, és műhelyében sosem volt fény. Az emberek lassan gyanakodni kezdtek: egyre gyakrabban állt meg valaki az ablaka alatt, mintha várakozna, miközben kíváncsian fürkészte a porlepte ablakok mögött rejtőző ürességet. Szinte naponta bekopogott hozzá egy-egy kedves látogató, de az ajtó sosem nyílt ki, sőt, még a padló deszkái sem nyikordultak meg. Peregtek lassan a hónapok, gyűltek a pókhálók Daidalosz ablakai mögött, de a művész még mindig nem bukkant fel. Az egész sziget zsongott rejtélyes eltűnéséről. Most már kétség sem fért hozzá: Daidalosz elhagyta a szigetet. Senki sem merte kimondani hangosan, de mindenki biztos volt ebben a szörnyű igazságban. Az utcán az emberek értetlenül bámultak egymásra, a családokban felháborodott disputák folytak a megbocsáthatatlan bűnről, a szigetlakók számára megmagyarázhatatlan volt a tudós tette. Szinte érezni lehetett a levegőben a pattanásig feszült felháborodást.

A vihar nem váratott sokáig magára. Egyik reggelen Daidalosz háza előtt megjelent egy csoport ember, aztán jöttek többen, egyre többen, míg csaknem a sziget teljes lakossága odagyűlt. Csak egyetlen szó hangzott el: égesd! és egyszerre millió fákyla gyúlt meg a hajnali félhomályban, majd, mint egy éhes óriás oroszlán, megindult a morgó embertömeg a művész háza felé, készen arra, hogy rázúdítsák a pusztító fényáradatot. És ekkor megmozdultak a öreg pókhálók, lassan, nyikorogva kitárult az ajtó, és a dohos feketeségből - hónapok óta először - kilépett Daidalosz vadonatúj bíbor köpenyben, ragyogó szemekkel és barátságos léptekkel elindult az ámuló embertömeg felé, amely úgy vált szét előtte, mint Mózes előtt a remegő víztömeg. Nem kérdezett semmit, nem is magyarázkodott, hiszen pontosan tudta a szándékot. Csak ballagott egyenes, határozott léptekkel a sziklák felé, kezében egy sirálytollal.