Hőség. Zöld fű. Egy meztelen felsőtest hanyagul sört szürcsölget. Narancs varrás egy kopott nadrágon. Ittas éjszaka a sürgősségi osztályon. Éhes csók a magasban a táncparkett közepén. Forralt bor ízű korcsolyapálya. Fagyos éjszakák a szivarszagú kocsmákban. Anyajegyek. Forró test. Kis szoba. Sötét szenvedély. Szivarszag és olcsó bor. Álmok. Idegen nyelv. Tengerpart és esti séta a hídon. Egy kis ház cseresznyefával és hintaággyal. Ködös erdő és repülők hangja.

Azt mondják, senki sem tudja mikor kezdődik el. De én tudtam. Pontosan éreztem, mikor először belenéztem a sötét és üres szemeidbe, tudtam, hogy ez az a pillanat amikor az első rossz lépés bekövetkezett. Akkor csúszott el az első kodon, akkor jött létre az első hibás gén, az első mérges sejt. Akkor kezdődött el minden.Egyikünk sem tudta még, hogy mit teszünk egymással. Nem is gyanítottuk, mekkora betegség lesz ebből. De éreztük, hogy valami megváltozott és már nem lehet visszaforditani.

Sok hónap kellett elteljen, míg megkaptam a diagnózist. Végig éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de nem voltak tünetek. A mérges sejtek pedig csendben nőttek bennem, minden alkalommal, mikor rád néztem, mikor éreztem a forró leheleted a hátamon, mikor belém temetted magad, mikor csak megtűrtél magad mellett, mint egy nyűgöt – én végtelenül boldog voltam, de minden perc boldogságból egy újabb sejt osztódott.

Sokáig tagadtam, nem is akartam tudni róla, hogy ott van. Éltem vele együtt, reméltem, hogy egy napon megáll és elhal. Aztán kezdtek felbukkanni a tünetek. Kezdett fájni néha. De te tökéletesen tudtad csillapítani a fájdalmat, még a gondolatod is. Ezért mikor nehezebb időszak jött, hozzád menekültem és máris olyan volt, mintha teljesen egészséges lennék. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy nagyon beteg vagyok. Te próbáltál leszoktatni magadról, de már késő volt. És én ezt jól tudtam. De nem engedhettem el az egyetlen drogot, aki segített rajtam – pedig minden kanál orvosság csak rontott az állapotomon.

Végül rászántad magad a nagy lépésre és végleg elmentél. Azt mondtad, hogy kellett ez, hogy jobban legyek, s meglátom, majd javulni fog az állapotom. Elhittem neked. Kezdtem terápiára járni. Még néha kértem együegy kiskanállal belőled, mikor nagyon nehéz volt elviselni a sok mellékhatást. De éreztem, hogy javulok. A daganat megállt a növekedésben. Még mindig nyomott, élősködött rajtam, de már nem nőtt.

Azt hittük mindketten, hogy kigyógyultam, és te újra akartál látni. Talán ez volt a végzetes lépés. Vagy a legelső. Hiszen abban a pillanatban, mikor megpillantottalak a londoni kávézóban, a daganat ismét életre kelt, lüktetni kezdett és tudtam, hogy ebből csak egy irányú út vezet ki. Hiába volt minden műtét, minden terápia, az utolsó stádiumban voltam. De nem adtam fel, halálom napjáig küzdöttem. Te már nem hatottál ellene, és lassan elfogytál. A terápiákról lemondtam. Az alternatív gyógymód sem segített többé. Csak vártam. Vártam a halálom napját.

Erős nő vagyok. Évekig élhettem volna a daganattal a lelkemen, utolsó stádiumban is. De a mai nap elhozta a végzetes szövődményt. A mai nap meghaltam. Holnaptól már csak egy lélektelen test fog lenni helyettem, egy váz, amit belül már nem tart össze semmi. A kór győzött felettem. Megadtam magam neki. A lelkem leállt.

A mai nap megtudtam, hogy a te lelked is rákos.