Végre péntek este volt. Az a bizonyos péntek. Ki volt készítve minden az ágyamra: az ezüst mini ruha, a gyémánt nyakék és a hozzá illő fülbevalók, a selymes tapintatú méregdrága combfix. Az ágy mellett a két üvegcipő, frissen kibontva a csomagolásból. Mindent ő küldött. Gondosan kiválogatta őket, tudtam, hogy napokig járta az üzleteket személyesen, hogy hibátlanul nézzek ki mellette. Ilyen volt ő, minden kis részlet tökéletes kellett legyen. Egyedül én nem voltam tökéletes ebben az egész környezetben. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy pont én vagyok az ő kiválasztottja – én, a lapos, magányos, reménytelenül szomorú lány, név és bankszámla nélkül, idegen a divat és jólét világában.
A testem még árasztotta a forró zuhany illatos gőzét. Becsatoltam a szaténmelltartót – egyedi darab, megjegyzem –, megnéztem nincstelen testem a tükörben, majd nekiláttam a páratlanul szép díszlet felöltéséhez. Mikor már minden a helyén volt, ismét a tükör elé álltam. Egy hercegnő nézett vissza rám, csupa szépség és csillogás. Tudtam, hogy mindenki megbámul majd, elhalmoznak bókjaikkal, és én elégedetten fogadom mindet, hiszen uralkodom fölöttük. De azt is tudtam, hogy a nagy fényesség alatt ott van a fekete lelkem, elhervadva, összeaszódva, és azt ők nem látják. Senki sem látja rajta kívül, de ő ezzel együtt szeret. Ezért magabiztos piros mosolyt mázoltam az arcomra, felcsatoltam az üvegcipellőt és elindultam.
A fehér Jaguár már ott állt a kapu előtt, mikor kiléptem az ajtón. Ő persze nem volt benne, de ez nem volt újdonság számomra, megszoktam, hogy önállóan kell boldogulnom – és nem is bántam. Elegáns mozdulattal beszálltam, és elindultunk. Lámpalázam volt, bár nem természetem. Éreztem, hogy ez kivételes alkalom, és nekem bizonyítani kell. Bizonyítani kell, hogy beletartozom ebbe a világba, hogy megállom a helyem, és méltó vagyok hozzá. Amikor beléptem a terembe, már mindenki ott volt. A becsapódó hatalmas faajtó zajára minden fej felém fordult, és a hangok elhaltak, a poharak koccanása megfagyott, a szemek tágra nyíltak, még a zene is megállt egy pillanatra. Átlagos esetben roppant zavarba jöttem volna, de a fények és emberek között megpillantottam a herceget, és minden félelmem elszállt, azonnal a világ legszebb és legboldogabb nőjének éreztem magam. Ott állt a szénfekete öltönyében, a szürke nyakkendővel, hollófekete hajjal, és engem nézett. Fekete csillagszemei belefúródtak az enyéimbe, majd végigszaladtak a testemen, szinte leperzselve rólam a ruhát. Tudtam, hogy ő látja a ruha alatt szépséget, és azt kívánja bennem.
Azonnal elém sietett. Átkarolta a derekam és végigvezetett a hosszú báltermen. Éreztem a hátamba fúródó irigy tekinteteket, a rosszindulat szelét az arcomon minden elkényeztetett porcelánbaba felől, akik mind azért jöttek, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők a legszebbek. Az üvegcipő csilingelve énekelt minden lépésünknél. Végül megálltunk a táncterem közepén, a herceg átfogta a derekam, és lágyan repülni kezdett velem a zenére. Mintha egy álomban lettem volna – fény, csillogás, szépség és szerelem. Sokan mondják, hogy mindez nem boldogít, de nem így van. Sosem éreztem magam annyira biztonságban, mint most. Mindenem megvolt, minden körülöttem forgott, mindenki rám figyelt, és ott volt mellettem az az ember, akit mindenkinél jobban szerettem.
És mégis, valami nem volt rendben. Az idilli hangulat alatt, valahol a lelkem egyik sarkában motoszkált valami. Éreztem, hogy ez nem lesz mindig így. Hogy a boldogság véges, a szépség múlandó és a piros mosolyom egyszer könnyekké fog olvadni. És ez elkerülhetetlen, mert ez az élet rendje. Hamar elhessegettem a gondolatot. Nem akartam, hogy elrontsa a tökéletes estém. Átadtam magam a zenének, a szerelemnek, a hercegemnek. Minden csak rólunk szólt.
Aztán jöttek az emberek. Mindenki ismerkedni akart, mindenki körülugrált, mint egy új játékszert, csodáltak, bókoltak, érdeklődést színleltek, én pedig játszottam a játékot. Mikor meguntam, illedelmesen elhessegettem őket, és az én hercegem keresésére indultam. Kedvem támadt egy kis izgalmas mókára, és tudtam, hogy neki is fog tetszeni az ötlet. De sehol sem találtam. Elindultam a hátsó udvar felé egy kis friss levegőért. És akkor, a kijáratnál megpillantottam a falnak támaszkodva. Alatta egy kis porcelánlány lapult, ő pedig a combját simogatta. Észrevett. Rám nézett, de nem mozdult. Csak nézett démoni szemeivel, keze még mindig a lány combján, arca rezzenéstelen. Egy pillanatra odakövültem. Aztán sarkon fordultam, és hangos léptekkel átszaladtam a báltermen. Önmagam meghaladó erővel téptem fel a hatalmas faajtót és szaladtam végig a hosszú feljárón, le a lépcsőkön. A harmadik lépcsőfoknál nagyot koppant a jobb lábamon az üvegcipő és kettétörött. Gyorsan ledobtam a lábamról, a töröttet otthagytam a lépcsőn, az épet pedig a kezembe szorongatva, mint egy utolsó mentőövet, szaladtam mezítláb. Nem akartam, hogy bárki lásson. Olcsónak, megalázottnak éreztem magam. Mikor a kijárathoz értem, a fehér Jaguárt sehol sem találtam. Egy rozoga taxi volt behúzódva a fák alá, gyorsan beszálltam, és már alig vártam, hogy érjek haza a kis szobámba, ami csak az enyém, ahol zavartalanul kiengedhetem magamból a fájdalmat, a kétségbeesést, ahol visszatérhetek örök magányomba és nyomorúságomba.
Hazaérve azonnal ledobtam magamról az ezüstruhát, lebontottam a hajkoronám és bebújtam a sötét, hideg takaró alá, és végre utat engedtem a könnyeimnek. Felidéztem magamba a pillanatot, újra meg újra, míg már annyira fájt, hogy nem bírta a mellkasom. Végül magányos álomba sírtam magam. Reggel fáradtan ébredtem. Mélabúsan keltem ki az ágyból, szorított a mellkasom. Reménytelen volt minden. Ami a tegnap még oly fontosnak tűnt, ma már sehol sem volt. Eddig tartott a tökéletes. Eddig tartott a biztonság, az új élet. Néhány hónapig. Már semminek sem volt értelme. Elpakoltam a tőle kapott dolgaim, csak a képét hagytam az ágyam mellett. Arra még nem volt erőm, hogy az arcát elrejtsem. Másnap munkahelyet kerestem. Elővettem a régi olcsó ruháim, a kopott táskám, és minden erőmmel azon voltam, hogy életemnek az utolsó néhány hónapját kitöröljem az emlékezetemből. Vissza sem akartam gondolni arra az estére, sem azokra az emberekre, akiket akkor megismertem. Minden reggel, mikor felébredtem, azt mondogattam magamnak, hogy csak egy látomás volt az egész, egy nem létező képkocka. De a fülemben folyton ott csengett az üvegcipő valóságos csilingelése.
Egy hét múlva csörgött a telefon. Ő hívott. „Szia. Gyere hozzám kávézni.” Ennyit mondott. A mellkasom ismét feljajdult. Mégsem látomás volt. Nem akartam elmenni. Le akartam csapni a telefont. „Rendben.” Felöltöztem és taxiba ültem. Mire felocsúdtam, ott álltam az apartmanja küszöbén. Ő lazán ült a fehér bőrfotelban, a kávéját szürcsölte és nyugodt szemekkel nézett rám. A másik fotel felé mutatott, ahol egy frissen elkészített gőzölgő csésze kávé várt rám. A fotel mellett ott feküdt az üvegcipő két darabja. Semmi bocsánat, semmi melodráma. Ennyi elég volt. Leültem. Rám mosolygott azzal az egyedi mosolyával, amit senki másnak nem mutat meg, és engem ismét elöntött a boldogság. Tudtam, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok, és ezen egy porcelánbaba sem változtathat. Minden a régi lett ismét. Csak az el nem múló szorítás a mellkasomban volt új. De azóta hozzászoktam már.
