Szomorú csillámokat szórt az alkonyat a kihalt tájra. A sötét erdő lombjai gyásztáncukat járták az esti fényben. A zajos város körvonalai halványan tündököltek a messzeségben. Halálszagot hozott a szél. Az őz némán és magányosan baktatott a kavicsos úton. Már nem sietett, menekülő lépteit lágy dobbanásokra váltotta. Vissza se nézett a zajos betonrengeteg felé, amit elhagyott, hiszen álruhájával együtt a honvágyat is levetkőzte. Lassan araszolt előre az ismeretlen felé, már nem félt a veszélytől, ami a levegőben ólálkodott. Bátran beszippantotta a szabadság illatával együtt.

Az elsőt akkor pillantotta meg, amikor kiért az erdőből. Egy virágzó csipkerózsabokor aljában volt összekucorodva a róka, mintha csak aludna. Betakarózott a bozontos farkával, fejét a mancsain pihentette, arca békés volt. Csak a vörös bundája alatt elterülő sötét vértócsa árulkodott arról, hogy az őz patája a halál nyomaira lép.  Az őz combjaiban megfeszült a félelem ina, de nem állt meg. Üres tekintettel ballagott előre, és akár a zajos várost, a róka holttestét is maga mögött hagyta, anélkül, hogy visszanézett volna.  A következők egy hatalmas diófa alatt voltak. Egy egész család feküdt ott, távoli rokonai. Az apa legelöl, a család védelmezője. Az oldalát fakó sebek borították, hatalmas karmok nyomai. Egyik agancsa éktelenül meredezett ki a mellkasából. Saját szépsége áldozata lett – gondolta az őz, és maga is meglepődött a sötét gondolaton. A szarvas mögött a családja, egy kecses őzanya, és két gyermeke – mind lecsupaszítva. Az őz rezzenéstelen arccal elfordult és folytatta útját. Nem sokkal távolabb feküdt ősellenségük is, egy öreg farkas, távolba révedező üveges szemekkel, szürke bundája teljesen átázott – mellette.

 A vérszag szinte elviselhetetlen volt. Közel volt a fenevad, az őz érezte a jelenlétét. Érezte, hogy figyeli, csalogatja, és minden lépéssel, minden látomással egyre inkább feltárul előtte, hogy mi vár rá, ha továbbmegy. De nem állt meg, határozottan követte a kavicsos úton, és tudta, bármi is vár rá, jobb lesz, mint a pokol amiben fogva tartották éveken át. Annyiszor álmodta már fogsága magányos éjszakáin ezt a napot. Látta a házat a tisztáson, látta a véres utat ami odavezet. Látta a tetemeket is: döglött tigrisek lógtak a fákon, alattuk sovány hiénák, égnek meredező csontokkal. Csak őt nem látta, akit keres, a sötét lelket, aki a testére szomjazik.

A hold már magasan járt a fák fölött, amikor megpillantotta a fenevadat. Ott ólálkodott az erdő sötétjében, egy virágtakarón ülve. Figyelte a kecses őzet, amint az remegő inakkal lépdelt egyre közelebb hozzá. Mélyen egymás szemébe néztek, a törékeny lüktető élet, és a rá szomjazó halál, és közeledtek megállíthatatlanul, mintha egy láthatatlan erő lenne közöttük. A fenevad szájából halvány virágszirmok szóródtak szét a kavicsos útra, amint a halál csókjára nyitotta. Az őz szerelmes szemekkel nézett szembe a végzetével, és szótlanul várta, hogy lecsapjon. De a fenevad megállt, csupán arasznyira a bársonyos arctól. Az őz szájából vér csepegett.

A hajnal álmosan nyújtózott végig az erdei tájon. A napfény első sugarai szétszóródtak a gyászoló erdőn és még épp utolérték a két vándort, mielőtt eltűntek a messzeségben. A fenevad haladt elől, mögötte az őz – némán baktattak a kavicsos úton. Minden lépéssel közeledtek a házhoz, amiről álmodtak.