Bűzös szemétdombon kapirgál egy fehér tollú angyal. Egyenként válogatja ki a rothadó ganéjból a legrusnyább, legvisszataszítóbb trágyát. Remegő kezekkel szájához emeli és beleharap. Üveges szemei vérben áznak, míg ő nyeli a keserű zagyot. Bomladozó cafatok hullanak hófehér szárnyaira, mérges nedv fröccsen bársonyos bőrére, és ahol lecsordul, gennyes fekélyek növekednek. Veszetten, habzó szájjal tépi szét a tüdőszagú csomókat, egyre mélyebbre, egyre romlottabb helyre ásva magát. Néha meg-megáll, elgondolkodik összeroncsolt életén, majd újra nekilát zokogva, üvöltve, tébolyult pupillákkal. Alulról fekete leprás kezek nyúlnak piszkos ruhája után, elkapják bokáját, húzzák lefelé, körmeikkel mélyen belehasítanak rózsaszínű húsába. Aztán az epeszínű lé ellepi feje búbját és minden elcsendesül. Néhány babaillatú buborék még kipattan a zsíros zacc alól, de soha semmi nem fogja megtudni, hogy a nyálkás, üszkös hulla a szemétdomb tetején egykor nem volt más, mint egy fehér szárnyú angyal.