A múltkor elszállt fölöttem egy angyal. Én együgyű, észre sem vettem, annyira megbabonázott. Csak miután eltűnt a horizonton, akkor döbbentem rá, hogy nem egy varjú volt, sem egy holló, hanem egy fekete szárnyú szomorú angyal. Ne kérdezd, hogy milyen volt, mert lehetetlen leírni. Nem találok rá más szót: emberfölötti. De ez csak elmosódott árnyalata a valóságnak, a hús-vér testnek, amely kecses kígyó módjára hullámzott előttem, üveges szemmel, lélektelenül. Márványszínű arca kőmosolyra volt faragva, szemei folyékony fekete arany módjára ragyogtak, szájában egy szögesdrót ácsorgott. Belestem a szívébe: csak rozsdás rothadást láttam és egy nagy átlátszó űrt. 

Én buta kislány, azóta csak őt várom. Szinte minden perceben felpillantok az égre, hátha megjelenik, de semmi... Minden nap elmegyek az ég alatt, pedig eddig más úton jártam. És egyszer sem tűnt fel a szomorú angyal. Azt mondják, valahol magányosan rejtőzik, és ha mégis előbújik, leveti a szárnyait és kígyóbőrt húz. Azt is hallottam, hogy aki a szemébe néz, az egy kolosszus labirintusba csöppen, ahonnan az ilyen szárnyatlan lények, mint mi, sosem jutnak ki. Én ettől sem ijedtem meg, mert ha Daidalosznak sikerült, akkor még én is megtanulhatok repülni. Tehát minden nap elmegyek az ég alatt, és felveszek egy-egy angyal-hullatta tollat a földről, és közben leskelődöm a szomorú angyalom után.

Mindenki azt beszéli, hogy holnap újra eljön. Minden utcasarkon rejtelmes plakátok hirdetik, a buta kislányok örömükben viháncolnak és naiv imádattal várják, hogy a szemükbe nézzen. Én pedig csak csitítom remegő, sóvárgó lelkemet: még nincs elég tollad, még nem olvad a viasz. De azért elmegyek az ég alá, hogy újra megcsodáljam a márványarcát, a tündöklő fenyőillatú tollait, hogy újra megbabonázzon, mint egy görög napisten. Aztán továbbmegyek, gyűjteni a tollakat. Értelmetlenül... Hiszen vele sosem tudnék repülni, lángoló lénye megolvasztaná a viaszszárnyaimat.  

 Milyen könnyen elképzeled az életed vele! Nem tiltakozol az ellen, hogy ő az a személy, aki a legjobban ismer, aki tudja titkaidat, gondolataidat, aki minden nap meghallgatja vallomásaidat, mint egy napló, amely sosem telik be, és amely átérzi azt, amit beleírsz. Oly természetesnek tűnik, hogy nyakába bújva az illatával alszol el, és reggel, mikor felébredsz, az ő aranyló szemei kívánnak elsőnek jó reggelt. Nincs abban semmi furcsa, hogy vele töltöd a nap első óráit, reggelit készítesz neki, míg az éjszakai álmaidról mesélsz. Beülsz vele egy kávézóba, és órákat elcsevegtek egy zöld tea vagy egy vérnarancs fölött, majd elbúcsúzol és már alig várod, hogy néhány óra múlva újra láthasd. Szinte hallod, ahogy a kocsija zümmög az ablakod alatt, amíg te utolsó hajtincseid a helyükre igazítod, majd szélsebesen szaladsz le a lépcsőn, hogy ismét meleg szemeibe nézz. Elképzeled őt, mint egy regényhőst, hogy verseket olvas fel neked a könyvtárban, dalokat ír a szerelmetekről és megtanít téged táncolni. Nem tűnik furcsának, hogy elcipel egy buliba, és te elengeded magad, boldog vagy, mert tudod, hogy ő ott van veled. Sőt, az is természetes, hogy felmész a lakására, és benne alszol el, ő pedig tebenned, és tudod, hogy ezután ez mindig így lesz. Mindez oly természetes!

Pedig nem ismer ő téged, és te sem ismered őt. Sosem történt semmi sem, és nem is fog. Semmi sem természetes, hiszen ő nem is tudja, hogy te létezel. Tudod, hogy az ő kincse a színpad, a reflektorfény, a taps, a tiéd pedig egy poros bársonyszék a sarokban, ahol egy vékony gyertya lángjánál avas papírra róhatod egyszerű gondolataidat. Tudod, hogy sosem lesz véletlen találkozás, titkos pillantás, nem lesz szerelem, mert mindez nem természetes. Mégis reménykedsz - ettől nem tudsz szabadulni. Talán, ha írnál neki egy színdarabot...talán, de nem biztos, rájönne, hogy van egy lány, aki minden éjjel elképzeli az illatát és aranyló szemeiről álmodik. Mert az álmokban még ez is természetes.

 Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy esőcsepp, amely a hatalmas esőfelhőből cseppent le egy autóbusz ablakára. Szegény esőcsepp nem tudta, hogy honnan jött, vagy, hogy merre fog menni, csak állt bambán az ablaküvegen. Egyszer aztán elkezdett gördülni lefelé a sáros ablakon, hosszú barna csíkot húzva maga után. Görgött, görgött éjjel, görgött, görgött nappal. Nem tudta, merre gördül, csak csúszott lefelé, amerre vitte a szél. Egyszer aztán megpillantott egy másik esőcseppet gördülni az ablakon, de az nagyon messze volt tőle. Próbált sietni, gyorsabban gördülni, de nem sikerült szegénynek. A másik cseppecske egyre csak gördült tehetetlenül, a mi cseppecskénk pedig egyre csak fogyott. Már majdnem feladta a reményt szegény cseppecske, amikor az autóbusz egyet zökkent, és a cseppecske szélsebesen legurult, épp a másik cseppecske mellé. De már alig volt meg fele a cseppecskének, úgy elfogyott szegény, és látta, hogy a másik cseppecske is egyre csak szárad, szárad. Egymásra nézett a két cseppecske és szó nélkül megértették egymást. Mosolyogva összeolvadott a két esőcsepp, és együtt mentek tovább. Jött aztán nagy sárbucka, jött üvöltő szél, jött sok-sok zökkenés, de a két esőcseppet már semmi sem választotta szét. Együtt gördültek le az autóbusz ablakán, együtt cseppentek bele egy hideg tócsába, és onnan együtt repültek fel, vissza a hatalmas felhőbe.

Utánuk nézett az autóbuszból egy kislány, és az ő szeméből is egy cseppecske gördült le. De ő nem érte utol a rá váró cseppecskét. Talán rá nem is várt senki, csak neki tűnt úgy.

Óceánszínű nyári nap,
Hova illantál?
Jégfelhők tépik szét az eget,
Fekete tüdőosztóerek a fák,
A varjak szétrebbentek a fakó fenyőfáról... 

Jégvirágos, fagyos
ablakok mögött ülök,
dideregve a kályha melegétől;
arcomon csorgó könnyeim
nyár-illatot árasztanak. 

Tengődöm egy vékony jégcsapon,
csepp...csepp...csepp...
Aztán semmi...
Fagyos csend és halálszag. 

Óceánszínű nyári nap,
jössz-e még hozzám?

 Márai Sándor: December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és hó fátylaimögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk,

 karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Igy közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.

A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Kovács András Ferenc: Marossárpataki sorok

 Két hete még itt voltál velem. Együtt töltöttünk bort a poharainkba, együtt gyújtottuk meg a gyertyákat, együtt égettük el a csillagszórót. Magadhoz öleltél, megsimogattad a fejem búbját, és aggódó szemekkel néztél rám. Számtalanszor megdicsértél, elmondtad, hogy milyen boldog vagy. Én is boldog voltam, hogy végre bepótoltuk az elszalasztott időt együtt, és rájöttem, hogy mennyire szeretlek. Amikor átadtál nekik, újra elmondtad, hogy büszke vagy rám és én örökre veled maradtam volna. Nem gondoltam, hogy utoljára látlak, azt hittem, még sok-sok meghitt pillanat vár ránk. De két hét múlva felsírt a telefon, és megtudtam, hogy haldokolsz. Azonnal elmentem érted, de nem mertem benyitni a szobába. Éreztem, te már nem vagy ott. Két hét múlva elmentél, és én nem tehettem semmit. Nem mehettem utánad, és nem hozhattalak vissza. Elvittél magaddal minden szépet, elvitted a boldogságom és a fiatalságom.Mi maradt belőled? Egy sovány kopjafa, egy kövekkel kirakott ruha, egy hervadt krizantém és sok szétszórt levél: az életem. És két hét: egy örökkévalóság nélküled.

Ó, hogy ülnék annak a kopár fenyőfának a felső ágán, hajladozva a csípős szélben, hagyva, hogy kedve szerint beletúrjon a hajamba. Ott ülnék, bámulva a lágy ólomfelhőket, számolgatva a lehulló faleveleket, várva a magányos varjúkra. Messze 

járnak, eledel után szaglászva, feketére színezve az eget, ahol végigszáguldanak, bekárogva a fagyos tájat. Repülnék velük betonvárosok fölött, rozsdás határokon át, megpillantanám eltorzult tükörképemet hegyi patakok fodrozódó kristályvizében. Elszállnék a jeges hegycsúcsokra, ahol a Nap ritka vendég, ahol a szűz havon csupán sovány őzek véres patanyomai látszanak. Megfürdenék a hótakaróban, leásnám magam a fagyos kőszikláig, majd fölhasítanék a levegőbe, föl a felhők mögé, föl a csillagokhoz, és ott maradnék örökre a Hold árnyékában, fekete tollaimmal belemázolva magam a semmibe.

 Csodáltalak. Nem úgy, ahogy szokás csodálni az embereket, nevetve hibáikon, kibeszélve az életüket. Én nem emberként csodáltalak, mert nem voltál az.

Csodáltam hibáidat, csodáltam életedet, csodáltam szavaidat, csodáltam rossz szokásaidat, csodáltam szükségeidet, csodáltam átalvatlan éjszakáidat, csodáltam félelmedet, csodáltam kegyetlenségedet. Csodáltalak, mert mindig igazat mondtál. Mert mindig tudtad, hogy mit akarsz. Mert mindenki rajongott érted. Mert jó ízlésed volt. Mert törődtél velem. Mert ismertelek és ismerhettelek.

Aztán jött a pofon. Nagyot csattant, ropogósat. Megmaradt a nyoma: csupa idétlen betűk és képek. Nem hittem el, hogy valóban én kaptam, és egy újabbat kértem. Azt is megkaptam. Mondhatom, nagyon csípős volt. Hideg. Hangos. Maradandó.

Kinyitottam a szemem és megláttalak. Téged! Nem azt, akit csodáltam, hanem azt, aki te vagy.

Most már látom, hogy ki vagy te. Te vagy az ember, akinek vannak hibái. Van életed, és nem tökéletes. Vannak szavaid, és néha bántanak. Vannak rossz szokásaid, vannak szükségeid, de nem csodálatosak. Vannak átalvatlan éjszakáid és félelmeid, de nem különlegesek. Kegyetlen vagy. És sosem mondasz igazat. Nem tudod, hogy mit akarsz. Nem rajongok érted. Nincs jó ízlésed, hamis vagy. Nem törődsz velem, csak úgy teszel. Nem ismerlek!

Sokáig kerestelek; azt hittem, megtaláltalak. Tévedtem. Csak vérben ázott a szemem és homályosan láttam. A pofon kiszívott minden vércseppet a szememből. Tisztán látok. Látom, hogy hiába kereslek, mert te nem létezel. Én sem létezem. De mégis kereslek tovább. Ha megtalállak téged, megtalálom magam. Mert mi együtt létezünk. ÖRÖKKÉ.

 

 

Odaborult arccal a falhoz, és sírt. Hálát adott! A puszta templom falait, miket

 keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldellt az emberlakkísérő gyom, dudva, miknek legendakörét képezte a csúfondáros adomacsoport, ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.

A filozóf - aki megtalálja az Istent.

S homlokát a falnak támasztva megtelik érzéssel és megszűnik gondolkozni, amíg érez.

(Jókai Mór - Egy az Isten)

 

 

 Az ólomszínű kövezeten ballagok. Minden lépésemnél halott levelek lebegnek a lábaim alatt, tehetetlenül sodródva pusztulásuk felé. Ellépkedek a középig és leülök egy üres padra. A szomorú látvány fájó érzést kelt bennem. Hová tűnt az üde napsütés, az égig érő óriások miért haltak meg? Rápillantok az üres hintákra, és eszembe jut az az alkalom, amikor először tévedtem erre. Ott ültem a hinták mögött egy árnyékos padon és sírtam a bánatom az öreg tölgynek, ő pedig védelmezően rám hajolt és mosolyt rajzolt az arcomra. Élénk fényben fürdött a park, a méhecskék vidáman zümmögtek. Az öreg fák lelkesen csillogtak a napsütésben, és miközben a vállukon a madárkák léleksímogató trillákat eregettek, ők huncutan rázták lombkoronáikat, ha a szél felkérte őket egy táncra. A játszótér zsúfolva volt csevegő gyerekekkel, de az ezüst színű kövezeten alig kopogott végig néhány felnőtt. Az autók éles pöfékelése oly távolinak tűnt! Csendes zsivaj simogatta a füleim, hallgattam a természet lenyűgöző szimfóniáját, ahol a méhecskék hegedültek, a fák zongoráztak és a madarak kísérték furulyával a gyerekkacajok vidám egyvelegét.

Ekkor még gyerek voltam. Most már felnőttem és elillant előlem a fenséges nyári táj. A ragyogó nap helyett csupán egy sápadt, haldokló folt ül az égen, szomorúan bámulva az illanó nyár után. A fák vállai üresek és szárazak, a trillázó tündérek végtelen csíkokban vonulnak a szebb jövő felé. Az öreg tölgyfa álmosan rázza rozsdás leveleit, végigszórva őket, mint valami álomport, az elhagyatott játszótéren. A szél ezer tűt hoz a hátán, melyekkel lassan gyilkolja a kedves óriásokat. A levegőben keserű füstszag terjeng - talán ezért kopog úgy az ólomszínű kövezet. A padok mellett kövér levélkupacok kuporognak, mint valami sírok. Az egyik mellett egy fekete kóbor kutya alszik, és nyárról, limonádéról, meg szerelemről álmodik. A kopár fák alatt ájult emberek lépkednek, észre sem véve a rájuk hulló levélzuhatagot. A cipőm mellett elszalad egy éhes pók. Szembenézek vele, és elvarázsolnak égszínkék szemei. Felvenném, de ijedten elszalad, eltűnik egy szivarcsikk alatt. A hűvös levegőben vézna szúnyogok jelennek meg, reménytelenül keresgélve némi eledel után. A fák fölött elsiet egy szürke galamb és én rájövök, hogy mennem kell. Előkeresem a csillogó maszkot a táskám mélyéről, és belépek az őszbe.

Nemsokára Halloween.

I am walking on the lead-coloured pavement. By every step dead leaves are floating underneath my feet, being adrifted helplessly towards their doom. I amble to the middle, and sit on an empty bench. The grim sight calls forth a sore feeling in me. Where is the sweet sunshine, the sky-high giants why are all dead? I cast a glance at the empty swings, and remember the day I was here for the first time.

 I was sitting behind the swings on a shaded bench and crying my sorrow to the old oak, and he bent protectively over me, drawing a smile on my face. The boardwalk bathed in vivid light, cheery bees bumbled in the air.The old trees sparkled keenly in the sunshine, and while birds on their shoulders were trolling soul-stirring trills, they shook archly their crowns, if the wind adjures them for a dance. The playground was crowded with chattering children, but no one knocked through the silver-coloured pavement. The puffing of the cars seemed to be so far; quiet noise stroked my ears, while I was listening the nature’s spell-binding symphony, where bees were fiddleing, trees playing the piano, and birds accompanying with flutes the shiny laughters of the chilrden.

At the time I was still a child. I grew up by now, and the majestic summer scene slid away. Instead of the glittering sun there is only a pale, dying spot on the sky, staring sadly after the escaping summer. The shoulders of the trees are are empty and bald, as the trilling elves are sweeping in infinite stripes towards a better future. The old oak shakes sleepily his rusty leaves, strewing them, like a drowsing powder, on the abandoned playground. The wind brings thousands of pins on his back, killing softly the dear giants with them. A bitter smoke is diffusing in the air – probably this is the reason why the pavement is knocking so often and loudly. By the benches there are squating puffy piles of leaves, each as a tiny grave. A black stray dog sleeps near one, dreaming about summer, lemon-squash and love. Swooning people walk under the bald trees, without observing the falling time. A starving spider hurries near my feet. I stare at him, enchanted by his turquoise eyes. I would like to pick him up, but he disappears under a cigarette stub. Meager mosquitos appear in the cool air, searching hopelessly for some food. A grey pigeon brushes above the trees, and I realise, that I have to go. I take the shiny mask out from the deep of my bag, and step into the Autumn. Soon it’s Halloween. 

 Rekkenő hőség volt. Elcsigázottan kullogtam a kavicsos úton. Hátamon súlyos terhemet cipeltem, lábaim zsibbadtan hajtottak előre. Már csak az utolsó száz lépés volt hátra, de ez tűnt a legnehezebbnek. Minden pillanatban éreztem, hogy a következő lépésnél orra bukom a szürke porszőnyegen. De nem adtam fel. Kitartóan lépkedtem az otthon felé, nem bánva, hogy ismerősök, jóbarátok hajtottak el mellettem, anélkül, hogy észrevettek volna.

És akkor meghallottam a zajt. Nem néztem hátra, mert biztos voltam benne, hogy ő jön. Mindig felismerem, hiszen ő egyedi. Utánozhatatlan. Különleges. Átvágtam a másik oldalra, gondolva, hogy ily módon talán nem vesz észre. Reménytelen könyörgésbe kezdtem, nem akartam, hogy megálljon. De tudtam, hogy meg fog állni. Ő mindig megáll. Én is megálltam. Egy kis ideig bámultuk egymást, aztán intett aranybarna szemeivel, hogy ugorjak be. Mogorva arcot vágtam, és mégmogorvábban odaszóltam, hogy már nincs sok hátra, megteszem egyedül - jó taktikának tűnt, visszaszólt, hogy üljek be bátran. Tudtam, hogy ezt mondja majd - jólesett hallani meggyőző hangját. Nem volt mit tenni, beültem. Még az ülést is kényelmesebbé tette számomra.

Akkor eszembe jutott, hogy milyen rég nem voltam ilyen közel hozzá. Alig egy arasznyira ült. És megszólalt a telefonom. Legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, de föl kellett venni, talán sürgős. És azt a rövid utat, amit együtt tettünk meg, én áttelefonáltam. De azért kiszálláskor tisztáztam, hogy csak édesapám aggódott érettem. És egész nap bosszús kedvem volt.

Elgurult, és azóta sem szólt hozzám. Csak távolról leselkedtem, amikor hosszú útra készült, és titokban figyeltem éjszaka, amikor hazaért. Ahogy azelőtt. És ezután. Nem fogja megtudni, hogy tudom, hogy létezik, és hogy ő a tökéletes. Nem fogja megtudni, hogy mindenhol őt kutatom, és mindig kinézek az ablakom, ha hallom a zajt. Arról sem fog tudni, hogy mindent feláldoznék érette, lennék szeretője, barátja, anyja, bajtársa, szövetségese, rabszolgája, ha kérne rá. Elmondanám, hogy mennyire csodálom, hogy mindenem odaadnám neki, egyedül neki. Elmondanám, hogy ő az igazi. Bárhova menne, én követném, fejét az ölembe hajtanám és elringatnám gondtalan álmok földjére. Beültetném szívem kocsijába, hogy ne cipelje egyedül a terhét. Én elvinném helyette. Ha tudnám, hogy az utolsó száz lépés van hátra csupán, akkor is. 

De ő nem ül be. Én meg félek szólni. Félek hívni őt. Lehet, hogy jönne, de lehet, hogy nem. Mert a szívén bilincs van, és nem találja a kulcsot. Én megtaláltam. Sok pénzért cserében megszerezhetném. Szegény vagyok. Időre van szükségem. De az idő rombol. Talán amire megszerezném a kulcsot, már berozsdázna a zár, és nem lehetne többé kinyitni. 

Tudom, ő nem mindig lesz itt. Hamarosan elmegy. Hívja a börtöne. Onnan többé nem térhet vissza. És én sosem mondhatom el neki, hogy ő az igazi.

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami...

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?...És mégis várod.

(Márai Sándor:Az igazi)

Milyen jó is volt, amíg összefűztük ujjainkat és bohócként ugrándoztunk az aszfalton! Emlékszel, én magányos voltam, és te megosztottad velem a kis asztalkád. Együtt szaladtunk az esőben és megvártál, amikor elestem. Nem segítettél fel, csak álltál és vártad, hogy eltorzult arccal föltápászkodom, és hogy elcsodálkoztál, amikor mosolyogva pattantam föl, elrejtve sebzett tenyerem. Nem kérdezted, hogy fáj-e, csak vártál, hogy együtt menjünk tovább, és nekem ez olyan jól esett. Boldog voltam. Aztán másnap egy másik kislánnyal osztottad meg a kis asztalkád, és én tudtam, hogy nálad többé nincs helyem.

 Emlékszel, egyedül ültél a lépcsőn és zokogtál, és én leültem melléd és eldúdoltam a kedvenc dalod. Nem mosolyogtál rám, de másnap egy levelet írtál nekem, amiben megígérted, hogy örökké barátok maradunk, és én elhittem. Sokmindenre megtanítottál és sokszor megdícsértél, és ez nekem többet ért a csillagokkal kirakott fadobozkánál, amit szülinapomra kaptam tőled. Boldog voltam. Aztán egy hét múlva te elengedted a kezem és elmentél egy titkos helyre, ahová nekünk tilos volt, és én tudtam, hogy oda nem követhetlek.

Emlékszel, nem találtam helyet, és te kértél, hogy üljek le melléd, és én többé nem akartam felállni. Olyanok lettünk, mint két testvér, ismét összefűzött ujjakkal bohóckodtunk az udvaron, és szövetségeket kötöttünk. Olykor elsírtad magad az ablakban, és én tartottalak, hogy ne ugorj ki. Nem voltam boldog. Mert tudtam, hogy egy hónap múlva megváltozunk, én más leszek, és te nem fogadsz el, és tudtam, hogy te más útra mész, és én megint másra.

És elfogytak az emlékeink, mert nem akartam újakat. Mert magadhoz kötöttél, majd elvágtad a kötelet. És én hiába mentem hozzád az elszakadt kötéllel, a te véged már foglalt volt. Te nem tudtad, hogy én alul voltam, és lezuhantam, és összetört a lelkem. Azt sem tudtad, hogy mindhárom kötelék nyoma látszik a karomon, és néha fáj. De nem akarok több köteléket. Nem akarok több zuhanást. Megtanultam repülni. 

Az olvasás olyan tudomány, mely ma már nem luxus. Mégis igen sokan nem tudnak olvasni, vagy nem értik amit olvasnak. Vajon mi okozta a Gutenberg-galaxis ilyen mértékű összeomlását? Televízió? Számítógép? Szabadidőhiány? Bármi is legyen az oka, a könyvek jövője rohamosan hanyatlik. Egyre kevesebb ember érdeklődik a könyvek iránt, legyen az egy izgalmas regény, egy kortárs verseskötet, vagy egy tudományos szakkönyv.

Kiment a divatból a könyv használata a tanuláshoz, hiszen minek lapozgatni és keresgélni, amikor a Googlenek csupán fél másodpercre van szüksége a legmegfelelőbb válasz megtalálásához. A kötelező olvasmányokról is számos tartalom, sőt értelmezés található a világhálón, tehát semmi értelme fellapozni a dohos, öreg könyveket, hiszen ugyanazt megtaláljuk rövidebben és érthetőbben. Az persze nem jelent semmit, hogy páratlan lángelmék küzdöttek a szavakkal és fáradoztak éveken át azért, hogy minket tanácsokkal lássanak el, és olyan élményt nyújtsanak, amilyet még a 3D mozi sem képes nyújtani.

Mindezek ellenére, még érnek kellemes csalódások, amikor egy-egy nyári napon benyitok a könyvtárba, és látom, hogy minden polcnál bámészkodik valaki. Örömmel tapasztalom, hogy nem csak a társadalomból kiűzött, antiszociális remeték csüngenek a polcokon, akik a könyvekben lelik vánnyadt életük minden örömét, hanem "egészséges" emberek, sőt fiatalok is kutatnak a címek között.

Talán még megmenthető a könyvek sorsa. Talán még nem késő reménykedni. Lehet, hogy naiv vagyok, ha hiszek abban, hogy a világ még visszatérhet a betűkhöz és újra feléled a nagybetűs Könyv, de Muhammad Ali szavaival élve “a lehetetlen nem tény, hanem vélemény.”