Ó, hogy ülnék annak a kopár fenyőfának a felső ágán, hajladozva a csípős szélben, hagyva, hogy kedve szerint beletúrjon a hajamba. Ott ülnék, bámulva a lágy ólomfelhőket, számolgatva a lehulló faleveleket, várva a magányos varjúkra. Messze 

járnak, eledel után szaglászva, feketére színezve az eget, ahol végigszáguldanak, bekárogva a fagyos tájat. Repülnék velük betonvárosok fölött, rozsdás határokon át, megpillantanám eltorzult tükörképemet hegyi patakok fodrozódó kristályvizében. Elszállnék a jeges hegycsúcsokra, ahol a Nap ritka vendég, ahol a szűz havon csupán sovány őzek véres patanyomai látszanak. Megfürdenék a hótakaróban, leásnám magam a fagyos kőszikláig, majd fölhasítanék a levegőbe, föl a felhők mögé, föl a csillagokhoz, és ott maradnék örökre a Hold árnyékában, fekete tollaimmal belemázolva magam a semmibe.