Milyen könnyen elképzeled az életed vele! Nem tiltakozol az ellen, hogy ő az a személy, aki a legjobban ismer, aki tudja titkaidat, gondolataidat, aki minden nap meghallgatja vallomásaidat, mint egy napló, amely sosem telik be, és amely átérzi azt, amit beleírsz. Oly természetesnek tűnik, hogy nyakába bújva az illatával alszol el, és reggel, mikor felébredsz, az ő aranyló szemei kívánnak elsőnek jó reggelt. Nincs abban semmi furcsa, hogy vele töltöd a nap első óráit, reggelit készítesz neki, míg az éjszakai álmaidról mesélsz. Beülsz vele egy kávézóba, és órákat elcsevegtek egy zöld tea vagy egy vérnarancs fölött, majd elbúcsúzol és már alig várod, hogy néhány óra múlva újra láthasd. Szinte hallod, ahogy a kocsija zümmög az ablakod alatt, amíg te utolsó hajtincseid a helyükre igazítod, majd szélsebesen szaladsz le a lépcsőn, hogy ismét meleg szemeibe nézz. Elképzeled őt, mint egy regényhőst, hogy verseket olvas fel neked a könyvtárban, dalokat ír a szerelmetekről és megtanít téged táncolni. Nem tűnik furcsának, hogy elcipel egy buliba, és te elengeded magad, boldog vagy, mert tudod, hogy ő ott van veled. Sőt, az is természetes, hogy felmész a lakására, és benne alszol el, ő pedig tebenned, és tudod, hogy ezután ez mindig így lesz. Mindez oly természetes!

Pedig nem ismer ő téged, és te sem ismered őt. Sosem történt semmi sem, és nem is fog. Semmi sem természetes, hiszen ő nem is tudja, hogy te létezel. Tudod, hogy az ő kincse a színpad, a reflektorfény, a taps, a tiéd pedig egy poros bársonyszék a sarokban, ahol egy vékony gyertya lángjánál avas papírra róhatod egyszerű gondolataidat. Tudod, hogy sosem lesz véletlen találkozás, titkos pillantás, nem lesz szerelem, mert mindez nem természetes. Mégis reménykedsz - ettől nem tudsz szabadulni. Talán, ha írnál neki egy színdarabot...talán, de nem biztos, rájönne, hogy van egy lány, aki minden éjjel elképzeli az illatát és aranyló szemeiről álmodik. Mert az álmokban még ez is természetes.