Milyen jó is volt, amíg összefűztük ujjainkat és bohócként ugrándoztunk az aszfalton! Emlékszel, én magányos voltam, és te megosztottad velem a kis asztalkád. Együtt szaladtunk az esőben és megvártál, amikor elestem. Nem segítettél fel, csak álltál és vártad, hogy eltorzult arccal föltápászkodom, és hogy elcsodálkoztál, amikor mosolyogva pattantam föl, elrejtve sebzett tenyerem. Nem kérdezted, hogy fáj-e, csak vártál, hogy együtt menjünk tovább, és nekem ez olyan jól esett. Boldog voltam. Aztán másnap egy másik kislánnyal osztottad meg a kis asztalkád, és én tudtam, hogy nálad többé nincs helyem.

 Emlékszel, egyedül ültél a lépcsőn és zokogtál, és én leültem melléd és eldúdoltam a kedvenc dalod. Nem mosolyogtál rám, de másnap egy levelet írtál nekem, amiben megígérted, hogy örökké barátok maradunk, és én elhittem. Sokmindenre megtanítottál és sokszor megdícsértél, és ez nekem többet ért a csillagokkal kirakott fadobozkánál, amit szülinapomra kaptam tőled. Boldog voltam. Aztán egy hét múlva te elengedted a kezem és elmentél egy titkos helyre, ahová nekünk tilos volt, és én tudtam, hogy oda nem követhetlek.

Emlékszel, nem találtam helyet, és te kértél, hogy üljek le melléd, és én többé nem akartam felállni. Olyanok lettünk, mint két testvér, ismét összefűzött ujjakkal bohóckodtunk az udvaron, és szövetségeket kötöttünk. Olykor elsírtad magad az ablakban, és én tartottalak, hogy ne ugorj ki. Nem voltam boldog. Mert tudtam, hogy egy hónap múlva megváltozunk, én más leszek, és te nem fogadsz el, és tudtam, hogy te más útra mész, és én megint másra.

És elfogytak az emlékeink, mert nem akartam újakat. Mert magadhoz kötöttél, majd elvágtad a kötelet. És én hiába mentem hozzád az elszakadt kötéllel, a te véged már foglalt volt. Te nem tudtad, hogy én alul voltam, és lezuhantam, és összetört a lelkem. Azt sem tudtad, hogy mindhárom kötelék nyoma látszik a karomon, és néha fáj. De nem akarok több köteléket. Nem akarok több zuhanást. Megtanultam repülni.