Rekkenő hőség volt. Elcsigázottan kullogtam a kavicsos úton. Hátamon súlyos terhemet cipeltem, lábaim zsibbadtan hajtottak előre. Már csak az utolsó száz lépés volt hátra, de ez tűnt a legnehezebbnek. Minden pillanatban éreztem, hogy a következő lépésnél orra bukom a szürke porszőnyegen. De nem adtam fel. Kitartóan lépkedtem az otthon felé, nem bánva, hogy ismerősök, jóbarátok hajtottak el mellettem, anélkül, hogy észrevettek volna.

És akkor meghallottam a zajt. Nem néztem hátra, mert biztos voltam benne, hogy ő jön. Mindig felismerem, hiszen ő egyedi. Utánozhatatlan. Különleges. Átvágtam a másik oldalra, gondolva, hogy ily módon talán nem vesz észre. Reménytelen könyörgésbe kezdtem, nem akartam, hogy megálljon. De tudtam, hogy meg fog állni. Ő mindig megáll. Én is megálltam. Egy kis ideig bámultuk egymást, aztán intett aranybarna szemeivel, hogy ugorjak be. Mogorva arcot vágtam, és mégmogorvábban odaszóltam, hogy már nincs sok hátra, megteszem egyedül - jó taktikának tűnt, visszaszólt, hogy üljek be bátran. Tudtam, hogy ezt mondja majd - jólesett hallani meggyőző hangját. Nem volt mit tenni, beültem. Még az ülést is kényelmesebbé tette számomra.

Akkor eszembe jutott, hogy milyen rég nem voltam ilyen közel hozzá. Alig egy arasznyira ült. És megszólalt a telefonom. Legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, de föl kellett venni, talán sürgős. És azt a rövid utat, amit együtt tettünk meg, én áttelefonáltam. De azért kiszálláskor tisztáztam, hogy csak édesapám aggódott érettem. És egész nap bosszús kedvem volt.

Elgurult, és azóta sem szólt hozzám. Csak távolról leselkedtem, amikor hosszú útra készült, és titokban figyeltem éjszaka, amikor hazaért. Ahogy azelőtt. És ezután. Nem fogja megtudni, hogy tudom, hogy létezik, és hogy ő a tökéletes. Nem fogja megtudni, hogy mindenhol őt kutatom, és mindig kinézek az ablakom, ha hallom a zajt. Arról sem fog tudni, hogy mindent feláldoznék érette, lennék szeretője, barátja, anyja, bajtársa, szövetségese, rabszolgája, ha kérne rá. Elmondanám, hogy mennyire csodálom, hogy mindenem odaadnám neki, egyedül neki. Elmondanám, hogy ő az igazi. Bárhova menne, én követném, fejét az ölembe hajtanám és elringatnám gondtalan álmok földjére. Beültetném szívem kocsijába, hogy ne cipelje egyedül a terhét. Én elvinném helyette. Ha tudnám, hogy az utolsó száz lépés van hátra csupán, akkor is. 

De ő nem ül be. Én meg félek szólni. Félek hívni őt. Lehet, hogy jönne, de lehet, hogy nem. Mert a szívén bilincs van, és nem találja a kulcsot. Én megtaláltam. Sok pénzért cserében megszerezhetném. Szegény vagyok. Időre van szükségem. De az idő rombol. Talán amire megszerezném a kulcsot, már berozsdázna a zár, és nem lehetne többé kinyitni. 

Tudom, ő nem mindig lesz itt. Hamarosan elmegy. Hívja a börtöne. Onnan többé nem térhet vissza. És én sosem mondhatom el neki, hogy ő az igazi.

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami...

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?...És mégis várod.

(Márai Sándor:Az igazi)