Az őz némán állt az erdő halált hozó csöndjében. A fák között húzódott meg, épp a szélén, ahonnan belátta fényekben áradó várost. Évek óta nem járt itt. A város nem változott semmit azóta, ugyanaz a fojtogató élet és nyüzsgés áradt belőle, mint ami elől oly készségesen elmenekült. Ő viszont teljesen megváltozott. Ragadozó lett belőle, magányos farkas, kegyetlen gyilkos. Átvillant az agyán, hogy egy napon talán visszatérhetne a betonrengetegbe, de előbb halna meg, mint, hogy még egy napot raboskodjon. És ő egy örök túlélő, aki mindig kijátssza a halált.

Évek óta nem tudott semmit egykori társáról. Amint végigbandukolt a sötét ösvényen, halált hozó léptekkel, ismét látta maga előtt az első találkozást a fenevaddal - azt a végzetest, amikor halott tigrisek és apró hiénák között megpillantotta azt a lényt, aki életet adott neki. Azóta sok minden történt, a kavicsos út elhalványodott emlékezetükben. Az őz mindenre emlékezett, mindent, amit együtt éltek meg, minden gyilkosságot, minden ölelést, minden zúzmarás éjszakát, mit együtt töltöttek - egy pillanatra sem felejtette el. Minden nap minden órájában ott motoszkált két szomorú barna szeme mögött, és ez tartotta életben. Tudta, hogy soha többé nem fogja megpillantani élete szerelmének tűzben égő szemeit, tudta, hogy soha többé nem érezheti részegítő illatát a testén, ezért nap, mint nap újraélte emlékei között. 

Pontosan emlékszik a napra, amikor elhagyta őt. Egy napsütéses hűvös áprilisi nap volt. A fenevad röviden tudatta vele: elhagylak, nem kellesz. Felállt, szárnyat bontott és elrepült messze, a hegyek fölé, a tengeren túlra. Nem nézett vissza, szeme se rebbent, és az őz abban a pillanatban megértette, hogy soha nem kellett neki igazán, csak pusztán nem akart egyedül lenni. Szavak nélkül is rájött: ő csak egy eszköz volt, egy kellék, egy díszlet a fenevad életének színpadán; megértette, hogy nincs értelme reménykedni, keresni, kutatni őt, utána eredni - társa ezúttal örökre elment, itt hagyta a halálszagú sötét erdőben, egyedül van. Ó, pedig átrohanna minden mezőt, megmászna minden hegyet, átúszna minden tengert, önmagát is feladná, ha társával lehetne!

Hat év telt el azóta. A magány nem szűnt. Az emlék sem. Itt hagyta ugyan az erdőt, minden vágyával, tervével együtt, itt hagyta a kavicsos út álmát, itt hagyta titkos, szennyes életét. Tovább kellett vándorolnia, hogy élni tudjon a teherrel, ami alatt itt összeroppant volna. De most mégis visszajött, egy utolsó alkalomra. Álmában hallotta a fenevad hangját, amint hívogatja - látni szeretné, visszajött hozzá. És amint állt a halált hozó szélben az erdő peremén, a fák között egyszer megpillantotta a tűzben égő szempárt. Egyenesen rá nézett. Ugyanolyan hatalmas, félelmetes és örök volt, mint amikor utoljára látta. És ugyanúgy szerette még mindig! A fenevad nesztelen léptekkel kezdett közeledni felé, egész közel lépett, fejét lehajtva a parányi test fölött. Orrát az őz forrón lüktető ütőeréhez nyomta, és mélyen beszívta illatát. Egymás szemébe néztek, egyszer utoljára, és szavak nélkül is megértették, hogy most van itt a vég - útjaik szétváltak, és visszafordulni már nem lehet, bármennyire is szeretnék. A kavicsos utat belepte az avar, sosem találhatják meg. 

Orruk összeért, és lelkük egy kis darabját elcserélték. Aztán az őz megfordult, és visszabandukolt a fák közé. Még egyszer hátranézett, látta, amint a fenevad kitárja angyalszárnyait és elrepül örökre a hegyek fölé, a tengeren túlra, majd csatlakozott új társához, egy karcsú gímszarvashoz, és elindultak együtt a mezők felé, hátrahagyva minden titkot és fájdalmat.